2013. október 27., vasárnap

1. fejezet: Magas hangok


- Lányok, én megmondtam nektek, hogy fantasztikusak vagytok. – mondta Simon büszkén. Hétfő reggel volt, a házunk nappalijában ültünk, és már a hétvégére készültünk. Legalábbis mentorapánk szerette volna, ha minél előbb hozzálátunk. Tényleg alig van időnk, és több dalt is meg kell tanulnunk. – Viszont…

- Kezdődik. – szólaltam meg szemforgatva, de senki sem törődött velem, csak Victoria szája húzódott mosolyra. Simon már hozzászokott a lázadó stílusomhoz, és megtanulta, hogy jobb, ha nem is foglalkozik az ilyen beszólásaimmal. Eleinte még rám szólt, és próbált fegyelmezni, de belátta, hogy nincs sok értelme. Persze nem voltam vele szemtelen, hiszen mégiscsak idősebb nálam, a lánya is lehetnék.
- …most olyan dolog lesz, ami még nem volt. Emlékeztek, mikor elmondtam, hogy benne lesztek a műsorban? – mind bólintottunk.
- Ott mondtam nektek valamit. Mindenkinek egy-egy dolgot. Mik voltak azok? Tracy? 
- Az, hogy mutassam meg magamat, és legyek bátor.
- Szerinted ez sikerült? 
- Szerintem igen. 
- Szerintem is. – mosolygott Simon – Victoria?
- Ne utánozzak másokat, és találjam meg a saját stílusomat. 
- Pontosan, és ez szintén összejött. Olivia?
- Nem t’om. – pedig igenis tudtam, de ez elég kényes téma volt számomra, mindig próbáltam kitérni előle. 
- Dehogynem. Pontosan tudod. – mondta szúrósan nézve. Sajnos már túlságosan is jól ismert. – De, hogy ne húzzuk az időt, arról volt szó, hogy nem adod ki magadból a hangodat. Szerinted sikerült kiengedned magadból mindazt, ami benned van?
- Én mindent megtettem. – vontam meg a vállamat.
- Ez nem igaz. Pontosan ezért, most olyan dalt kaptok, amiben te fogod énekelni a fő részeket, és a magas hangokat egyaránt, amiből elég sok van benne. – szóhoz sem engedett jutni, pedig nyitottam a számat, de feltartotta a kezét. A plazmatévéhez lépett, bekapcsolta, és a DVD lejátszóba berakott egy lemezt, majd elindította. Mikor Vic és Tracy meglátták a videóklipet, egyből énekelni kezdték a számot.
- Na neeeeee! Ez nem fog menni. – ellenkeztem – Ezt nem akarom.
- De igen. Muszáj lesz. Ezen kívül pedig külön órákat veszel.
- Mi? Ne már! 
- De. A lányok a szokásos tanárhoz mennek, te pedig egy új tanárt kapsz.
- Ez komoly? Egy új tanárt adsz mellém? Most? Mikor lassan vége a versenynek? Alig szoktam meg a mostanit is.
- Igen, Olivia. Pont most. – és ezzel lezártnak tekintette a dolgot – Itt vannak a dalszövegek, ki van rajta jelölve, hogy ki melyik részt énekli.
- Simon. Ne már. Kérlek! – felálltam a kanapéról, és közelebb léptem hozzá, hogy a lányok ne hallják azt, hogy szinte esedezve könyörgök neki. Soha nem csináltam még ilyet, de kétségbeestem. – Ez egy szuper jó szám, de nekem nem fog menni. Te is tudod, hogy el fogom rontani, és a cél előtt fogunk kiesni. Miattam. Nem teheted ezt velem, csak velük szúrsz ki. – mutattam a kanapén éneklő barátnőim felé.
- Dehogynem. Elég jó tanárod lesz hozzá. – mosolygott rám bíztatóan.
- Miért? Mégis ki lesz az?
- Az legyen meglepetés. – mondta rejtélyesen. 
- Mikor lesz az első óra? – adtam fel a dolgot, mert tudtam, hogy nem győzhetek ellene. 
- Délután. Egyre jön. Szóval kapjátok össze magatokat. Ti ketten – mutatott a többiekre – jöttök velem, megyünk a tanárhoz. Te pedig – fordult felém – megvárod itt a te tanárodat. Megvárod, és beengeded. Nem játszod azt, hogy nem vagy itthon. 
- Jóóóó. – feleltem unottan, és ismét lehuppantam a kanapéra.
- Nyerni akartok, ugye? – kérdésére bólintottunk. – Akkor mindent bele kell adnunk. Csak ti maradtatok meg nekem, így mindent ki fogunk hozni belőletek. 
Igen, ő Simon Cowell, akitől mindenki fél, és akit mindenki egy gonosz, és félelmetes embernek tart. Aki valójában egy kedves ember, aki a legjobbat akarja nekünk, és olyan, mintha a második apánk lenne. 
Összepakoltam egy kicsit a házba, amit a műsor idejére kaptunk. Hatalmas nagy kupit hagyunk magunk után, sajnos mind a hárman elég rendetlenek vagyunk. 
Vic, Tracy és Simon már lassan egy órája magamra hagytak. Leültem a kanapéra, a kezembe vettem a dalszöveget, és elkezdtem dúdolni a dalt. Vagyis csak szerettem volna, mert ekkor megszólalt a csengő.
- Fantasztikus. – forgattam a szememet, az ajtóhoz csoszogtam a szőrös mamuszomban, majd kinyitottam.
- Hali! – köszönt az ajtóban álló személy, és majdnem feldöntött, úgy viharzott be mellettem.  
- Már megbocsáss, de… - kezdtem volna a mondandómat, de megint gyorsabb volt nálam.
- Gyakorolni készültél? – vette a kezébe a lapokat, és fekete bőrkabátját félredobva, elterült a kanapén – Szuper. 
- Mit keresel te itt? – kérdeztem végül. Első pillantásra megismertem a fiatal fiút, pedig még soha nem találkoztam vele élőben. Feszes, barna nadrágot, magas szárú, fekete bakancsot, és egy fehér, mélyen kivágott pólót viselt, amihez egy, a nadrágjánál világosabb barna sálat vett fel, de még az alatt is látszottak a tetoválásai, amik a mellkasát borították.

- Simon nem mondta, hogy jövök? – nézett rám csodálkozva, hatalmas zöld szemeivel.
- Mi? Teeee? Te vagy az ”új tanárom”? – kezeimet felemelve, a mutató, és a középső ujjaim segítségével idézőjelet formáztam. 
- Talált. – mondta nagyképűen.
- Na ne már.
- Kösz. Azért annyira nem vagyok rossz énekes.
- Nem úgy értettem, bocsi. – védekeztem zavartan – De attól, hogy ez a te…vagyis a ti számotok, nem biztos, hogy segíteni is tudsz benne.
- De azért megpróbálkoznék vele.
- Hát jó. – kezeimet felrakva adtam meg magam.
- Szuper. – mosolygott teli szájjal, úgy, hogy minden egyes fehér foga virított – Akkor úgy látom te énekled az én részeimet a dalban, ugye…öhm…Olivia.
- Igen. Olivia Wilson – nyújtottam a kezemet felé.
- Tudoooom. – mosolygott - Harry Styles.
- Én is tudom. – nevettem rá vissza. Simon ötletét elég rossznak találtam, mikor reggel közölte velünk, de most, hogy jobban belegondolok, Harry talán tényleg tud segíteni, hiszen pár éve ő, és a barátai ugyan ebben a helyzetben voltak. Őket is Simon mentorálta, és ők is egy bandaként indultak a versenyen. A One Direction nem nyert, de világhírű lett. Remélem, hogy egyszer mi is azok lehetünk majd.
- Megvan a dal CD-n esetleg? – zökkentett ki a hangja a gondolataimból.
- Simon elhozta az alapot.
- Nem az kéne, hanem az eredeti. Először azt hallgassuk meg. Csak, hogy halld a hangokat. – magyarázott lelkesen, amin egy kicsit mosolyra húzódott a szám.
- Öhm…Igen. A szobámba van. Hozom. – mondtam, majd beszaladtam a CD-ért, és levettem a polcomról, a többi CD-m mellől. Ezek voltak azok a dolgok, amit még véletlenül sem hagytam volna otthon. – Itt is van.
- Megvetted a CD-nket? – nézett rám felhúzott szemmel, huncut mosollyal a szája szélén – Autogramot?
- Haha. – kikaptam a kezéből, és a CD lejátszóhoz vittem. 
Elkezdődött a szám, majd Harry énekelni kezdte a szöveget. Nem is a dalszöveget néztem, hanem őt, azt, hogy milyen átéléssel énekel. Szerettem a zenéjüket, de nem voltam az az őrült rajongó, de mégis most mérhetetlenül szerencsésnek éreztem magam, hogy ingyen koncertet kapok, személyesen Harry Styles-tól.
- Oké. – szólalt meg a dal végén – Figyeltél a hangokra, ugye?
- Aha. - hazudtam. Figyeltem én, csak nem éppen a hangokra.
- Akkor kezdjük el még egyszer. Én éneklem a többiek részét, te pedig az enyémet, ami ugye a te részed is lesz. – bólintottam – A „lány” helyett gondolom, ti majd „fiú”-t énekeltek. – tette hozzá inkább csak magának, majd elkezdtük a dalt.

- Girl I see it in your eyes you're disappointed
'Cause I'm the foolish one that you anointed with your heart
I tore it apart
And girl what a mess I made upon your innocence
And no woman in the world deserves this
But here I am, asking you for one more chance.
- Can we fall, one more time?
Stop the tape and rewind
Oh and if you walk away I know I'll fade
'Cause there is nobody else
It's gotta be you….- a hangom elcsuklott – Ez túl magas. Nem fog menni. 
- Semmi baj. – mondta Harry – Akkor ezt most hagyjuk inkább. Gyakoroljuk a többit, ami mélyebben van. 
- Nem. Most nem akarom. – felpattantam mellőle, szétszórva a papírlapokat a földön.
- Mi a baj? – nézett rám értetlenül. 
- Semmi. Oké? Semmi. – kezdtem hangos lenni, még magamnak is. Igazából rettentően bosszantott, hogy soha nem tudok olyan számot énekelni, amiben magas hang van, és valamiért rettentően szégyelltem magam Harry előtt.
- Akkor hagyjuk tényleg. Majd legközelebb. – hangja halkan csengett a fülemben.
- Legközelebb megpróbálom. Ígérem. 
- Ezzel most arra célzol, hogy lépjek le? – kérdezte szórakozva, majd mikor nem válaszoltam, a mosoly leolvadt az arcáról. – Szóval igen. Hát jó. De legalább azt mondtad, hogy legközelebb. Az is jelent valamit. Holnap jövök. 
Bólintottam, majd hallottam, hogy az ajtó kinyílik, pár másodperc múlva pedig becsukódik. 
Fogalmam sincs, hogy miért küldtem el, és hogy miért borultam ki ennyire azon, hogy nem ment a magas hang. Már hozzászokhattam volna. Ha Simon megtudja, hogy alig fél óra alatt elüldöztem őt, tuti ki fog nyírni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése