2013. október 31., csütörtök

10. fejezet: Pár perc a kezdésig


Sziasztok! Tudom, hogy ez az időpont inkább késő szerda éjszakai időpont, mint kora csütörtöki, de dátum szerint már csütörtök van, tehát itt az új fejezet ideje. Ez, hogy ilyenkor teszem fel a részt, csak kivételes eset, ugyanis holnap egész délelőtt áramszünet lesz kis utcánkban, délután pedig nem leszek itthon. Tudom, hogy be is időzíthetném a részt, de most hogy így elkészítettem, és leírtam mindent ide, nem tudom megállni, hogy ne tegyem most közzé. Aztán, ha már most felrakom, akkor talán este, mikor megnézem az oldalt, örülhetek a kommenteknek, és a pipának, esetleg a feliratkozóknak is. Illetve ha már itt tartunk, szeretném megköszönni annak a két embernek, akik már feliratkoztak, illetve kommiztak. Nagyon jól esik, köszönöm!
Várom a további feliratkozókat és hozzászólásokat, vagy legalább a pipákat!
De nem is húzom az időt, itt az új fejezet:


Reggel hangos kiabálásra ébredtem. Kimásztam az ágyból, és a nappaliba vonszoltam magam, ahol Vic éppen Tracy-vel ordítozott.
- Elmagyarázná nekem valaki, hogy miért kell korán reggel ordítozni? – kérdeztem álmosan, és a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak valamit. Enni nem tudtam, ugyanis abban a pillanatban felfordult a gyomrom, amint felébredtem, és rájöttem, hogy ma élő adás. Biztos voltam benne, hogy a két barátnőm is ezért olyan feszült már hajnalok-hajnalán. 
- Felvette a cipőt, amit én akartam. – kiabált tovább Vic. 
- Mert megy a szerelésemhez. – mutatott végig magán Tracy. 
- Először is… - kezdtem – az az én cipőm. Másodszor, komolyan gerjesztitek egymást? Pont ma? Este fellépünk, nem lenne jó, ha tiszta idegbetegek lennénk, ugye? – mind a ketten bólintottak. Furcsa volt, hogy nem Tracy békít engem és Vic-et, hanem én őket. Ilyen sem volt még. – Harmadszor pedig, hova készültök már most?
- Mi az, hogy már most? – nézett rám Tracy – Te miért nem készülsz? Lassan dél van. 
- Déééééél? – néztem rá a nagy faliórára. Az ágyamból kikelve még arra sem volt időm, hogy megnézzem, mennyi az idő. Azt gondoltam, hogy korán van még, hiszen minden nap szinte hajnalban keltem. Talán pont ezért sikerült ma rendesen elaludnom. - El sem hiszem, hogy nem keltettetek fel!
Egyből a szobámba rohantam, és felöltöztem. Egy farmert, és egy egyszerű, ujjatlan felsőt vettem fel, a lábaimat pedig egy tornacipőbe bújtattam. Úgysem lesz rajtam sokáig ez a ruha, hiszen amint a stúdióba érünk, kezelésbe vesznek a sminkesek, fodrászok, és stylist-ok. 
Pár perc alatt el is készültem, és egy órakor már a megszokott stúdió hátsó bejáratánál lépkedtünk. 
- Miért voltam benne biztos, hogy ti lesztek az utolsók? – kérdezte Helen, a fodrászunk, amint beléptünk az ajtón. Az arcát nem láttam meglepettnek, már megszokta, hogy soha sehova nem érünk oda időben. 
- Csipkerózsikát délben vetette ki az ágy! – mutatott felém Vic, miközben leült az egyik székbe, és megszabadította haját a napszemüvegtől, ami a feje tetején foglalt fejet, amolyan hajpántként. 
- Kussolj! – vágtam vissza – Keltettél volna fel. 
- Látom már elemetekben vagytok! – hallottuk meg mentorunk hangját az ajtóból – Remélem, hogy pár óra múlva is így lesz.
- Szia! – köszöntünk neki. 
- Készen álltok? – kérdezte, miközben leült az egyik fotelba, és figyelte, hogy a fodrászok már javában a hajunkban turkálnak. 
- Asszem igen! – felelte Tracy. 
- Csak azt hiszed? – nézett rá felhúzott szemöldökkel. 
- Készen állunk. – bólintott magabiztosan Vic. 
- Olivia? – fordult felém Simon. 
- Tessék?
- Izgulsz? – jött közelebb hozzám. A hangunkat már csak Helen hallotta, aki a vizes hajamat fésülte ki, Vic haját már szárították, Tracy pedig most ült be a mosóba. 
- Egy kicsit. – bólintottam egy apró, zavart mosoly kíséretében.
- Az nem baj. Tudom, hogy jók lesztek, és…
- Simon! – vágott a szavába egy stábtag, aki fülessel a fején, és papírokkal a kezében szaladgált fel, s alá – Keresnek. 
- Ki? – nézett rá összehúzott szemekkel.
- Én! – szólalt meg egy vidám hang az ajtóban, amire hatalmasat dobbant a szívem. Egyből megpördültem a forgószékkel, nem foglakozva azzal, hogy Helen éppen egy hajcsavaróra tekerte az egyik tincsemet. Egy pillanatra rám nézett, aztán egyből Simon-hoz fordult. Valamit suttogtak, hosszú perceken keresztül a folyosón beszélgettek. A tükörből láttam minden egyes mozdulatát, és hogy többször is rám pillant fél szemmel. 
Eközben már mindhármunkat a sminkesek vettek kezelésbe, és a szokásos, vad, és szexi szemeket varázsolták az arcunkra. Már ha lehet ilyet mondani egy sminkre. Tracy félhosszú, sötétbarna haját beszárították, és most természetesen omlott a vállára. Vic sötétszőke haját szög egyenesre vasalták, míg az enyém hatalmas hullámokat kapott. Már mind készen álltunk, csak a ruhákat kellett felvenni. Át kellett mennünk egy másik szobába, ahol a ruháinkat tartották. Mikor kiléptünk a folyosóra, pont az ellenkező irányba indultunk, nem arra, ahol Harry és Simon beszélgettek. Igaz, hogy egy pillanatra megint összetalálkozott a tekintetünk, de tényleg csak egy pillanat volt. 
- Itt van Harry! – súgta oda Tracy. 
- Nahát, ha nem mondod, észre sem vesszük. – válaszolta gúnyosan Vic, de nem is törődtünk vele. 
- Mit keres itt? 
- Honnan tudjam. – vontam vállat, pedig legbelül pontosan ez volt az a dolog, ami engem is foglalkoztatott. Már tisztára le tudtam nyugtatni magam, és a hatalmas gombóc is eltűnt a torkomból, erre csak úgy megjelenik, és a feje tetejére fordul minden a testemben. 
A ruhák, amit a Gotty Be You közben viselünk majd, csodálatosak voltak, még szebbek, mint amilyenre emlékeztem. Mind a hárman estélyi ruhát viseltünk. Vic egy felül ujjatlan, aranyan csillogó, alul fehér, tüll ruhát kapott, Tracy egy krémszínű, szintén ujjatlan, csipkével borítottat, én pedig egy pánt nélküli, szív dekoltázsú, krémszínűt. Csodaszépek voltunk, pedig soha nem voltam elégedett magammal. 
Belebújva a ruhába, visszamentünk az öltözőbe, ahonnan már eltűntek a fodrászok, és a sminkesek is, csakúgy, mint Harry és Simon a folyosóról. 
- Fél óra a kezdésig, lányok! – szólt be az egyik stábtag az ajtón.
- Basszus! – jött ki belőlem egy hangos sóhaj kíséretében, és a lányokra néztem, akik hatalmasat nyeltek. Több adáson vagyunk már túl, de az utolsó fél óra mindig kritikus. – Járok egyet! – felpattantam, beleléptem a fehér magassarkúmba, és kisétáltam az ajtón. A színpad felé vettem az irányt, és már hallottam, hogy megtelt a nézőtér. Behunytam a szememet, és nagyokat lélegeztem. 
- Izgulsz? – jött a kérdés, közvetlen mellőlem. Kinyitottam a szememet, elfordítottam a fejemet, és egy jól ismert mosollyal találtam szembe magamat.
- Egy kicsit… na jó, igen. Nagyon. – nevettem rá idegesen.
- Próbálj meg arra gondolni, hogy nincs senki a nézőtéren, vagy hogy csak a próbán vagy, és nincs ott más, csak…
- Te? – vágtam a szavába, mire meglepetten nézett rám, majd mosolyra húzta a száját. 
- Ha attól jobb, akkor igen. – mondta bizonytalanul. 
- Mindenképpen! – böktem oldalba, és nevetni kezdtünk.
- Nagyon szép vagy. – bökte ki végül. 
- Köszönöm. – néztem rá, de ő nem mert a szemembe nézni – Nem arról volt szó, hogy nem jössz el? – bukott ki belőlem a kérdés. 
- Jövő héten fellépünk a fináléban, el kellett jönni, megbeszélni pár dolgot. De azt hittem, tudod már.
- Honnan tudnám? 
- Mondjuk Louis-tól. – nézett rám végre, de egyáltalán nem tetszett a pillantása.
- Miért tudnám tőle?
- Nem t’om. Egész jóba vagytok. – vont vállat.
- Öhm… Igen? Oké. Akkor maradsz az adás alatt?
- Szeretnéd? – kérdése halk, és óvatos volt. Én csak mosolyogva bólintottam, mire ő is mosolygott. Végre. – Az első sorban leszek, a mentorok mögött. 
- Szuper. 
- Öt perc! – hallottuk a távolból. 
- Mennem kell!
- Sok sikert. Később találkozunk. – mondta, majd egy kisebb hezitálás után lenyomott egy puszit, és tovább állt. 
Egy perc sem telt el, mikor megjelent mellettem Vic és Tracy. 
- Láttuk Harry-t. – mondta Tracy – Még itt van.
- Tudom. – mosolyogtam rá – Beszéltem vele. 
- Gondoltam, hogy őt keresed. – szólalt meg Vic.
- Nem őt kerestem, csak sétálni akartam. – néztem rá szúrósan – Amúgy is, ő jött ide, hozzám. 
- Ne kezdjétek, oké? – figyelmeztetett Tracy – Miért kell ezt csinálni az utolsó percekben is?
- Lányok, készüljetek! – kiáltott egy hang, felharsant a műsor főcímdala, és megkezdődött az üdvrivalgás a nézőtéren.

2013. október 29., kedd

9. fejezet: A főpróba

Sziasztok! Hát itt is lenne a legújabb fejezet. Örülök, hogy kaptam egy-két pipát, és már több, mint százan voltatok az oldalon. De örülnék egy kicsit több visszajelzésnek is, és pár feliratkozónak. Na de nem is húzom tovább a szót, olvassátok az új részt!

- Louis? – ámuldozott Tracy – Ő küldte? És várjunk csak, itt volt tegnap? Mikor?
- Késő este, te már aludtál, én meg akkor jöttem ki a fürdőből, mikor ezek ketten itt romantikáztak. – válaszolt helyettem Vic.
- Nem romantikáztunk, oké? – torkolltam le, de még most sem tudtam levenni a szememet a rengeteg virágról. Soha, senkitől nem kaptam még ilyen szép virágokat. Igazából még soha nem kaptam virágot egy fiútól sem. Éreztem, hogy az arcom ragyog a boldogságtól. Annyira jó érzéssel töltött el, hogy valaki gondol rám. Te jó ég! Mikre gondolok? Most először gondoltam úgy Louis-ra, mint pasira. Oké, hogy elbűvöl, ahogy azokkal a ragyogó, kék szemekkel tud nézni, és a kisfiús mosolya sem semmi, de valahogy akkor sem gondoltam, hogy valami több is lehetne köztünk. 
- Aaaaannyira édes! – zökkentett ki a gondolataimból Tracy nyavalygó hangja. Most először vettem le a szememet a rózsákról, és felhúzott szemöldökkel néztem rá. Nem igazán szokott ő ilyen izgatott lenni, de az elmúlt napokban totál kifordult magából. 
- Lehet, hogy nem is ő volt. – mondtam megrántva a vállam. 
- Háááááát persze… - forgatta a szemét Vic. 
- De most mi van? Lehet, hogy tényleg egy rajongó volt.
- Igen, biztos. Kussolj inkább, és öltözz fel, mert indulunk a főpróbára. 
- Igenis, főnök! – mondtam gúnyosan, majd a szobámba mentem, és felöltöztem. Kényelmes ruhát választottam, hiszen nem akartam feszengve állni a színpadon. Simon most először hallgat meg minket együtt a héten, szeretném jól érezni magamat előtte. Egy sima, kötött, krémszínű pulcsit, és fekete, fehér pöttyös vászonnadrágot húztam fel, egy fehér topánkával. Kevés sminket raktam fel, a hajamat pedig kifésültem, húztam párat rajta a hajvasalóval, csak hogy álljon valahogy, és leengedve hagytam.

Kimentem a nappaliba, ahol a lányok már készen voltak, hamarosan pedig jött értünk az autó, amit Simon küldött értünk. 
Szerencsére elég közel laktunk a stúdióhoz, így alig tíz perc alatt ott is voltunk. Bementünk a már megszokott stadionba, ahol már elég sok ember volt, köztük a stáb, akivel a kisfilmeket szoktuk felvenni, a színpadi dolgozók, és ott volt még valaki más is, aki Simonnal beszélgetett. Valaki olyan, akinek rettenetesen örültem, és egyszerre éreztem nyugalmat, és izgatottságot a látványától. Mikor észrevett minket, hatalmas mosolyra húzódott a szája, és rögtön felénk indult. 
- Sziasztok! – köszönt, majd mind a hármunknak egy-egy puszit adott, de nálam mintha tétovázott volna egy keveset. 
 - Szia!
- Hát te mit keresel itt? – kérdezte Vic.
- Mondtam Liv-nek, hogy eljövök. – mutatott rám. Liv? Általában mindenki Olivia-nak hív, soha senki nem becéz, mert nem is szerettem, de ez most valamiért mégis tetszett. Csak ő hív így, és ez nagyon jó érzéssel tölt el.
- Rendben lányok, akkor először a 1D számot, mert Harry nem marad végig. – mondta Simon. 
Az utasítására a színpadra álltunk, pár ember ránk rakta a fülest, és mikrofont kaptunk a kezünkbe. Elkezdődött a zene, és Vic énekelni kezdett. Mindenki ránk figyelt, és esküszöm, hogy sokkal jobban izgultam most, mint az élő adásokban. Harry a mentorok asztalánál ült, Simon mellett, és kíváncsian figyelt, mindig észrevette, mikor ránéztem, és bíztatóan mosolygott. Hihetetlen, hogy mennyire megnyugtatott minden egyes mozdulata, és pillantása, mégis úgy éreztem, mintha neki akarnék bizonyítani, mintha miatta akarnék 100%-osan teljesíteni. Elég jól sikerült elénekelnem a magas hangokat, de persze nem voltam most sem a legjobb. 
Háromszor próbáltuk el a számot, mire a hangosítás, és a fénybeállítások is tökéletesek lettek. Már csak a hangomnak kellene annak lennie. 

Kaptunk egy kis pihenőt a gyorsabb számunk próbája előtt, és éppen a nézőtér soraiban pihentünk, mikor Harry odajött hozzánk. Egész eddig Simonnal beszélgetett.
- Nagyon jók voltatok! – mondta, de úgy vettem észre, mintha csak nekem szólt volna. 
- Reméljük is! – vette át a szót Vic – Kár, hogy holnap nem leszel itt. 
- Öhm… - nézett rá zavartan – Nem is mondtam még…
- Ó! Nem, te nem. Louis mondta tegnap.
- Louis? 
- Tegnap késő este nálunk járt. Vagyis inkább úgy kéne fogalmaznom, hogy Olivia-t látogatta meg. – mosolygott kajánul Vic.
- Tényleg? – Harry nem nézett rám, az arca viszont láthatóan megfeszült. Talán direkt nem fordul felém? – Most mennem kell. Sok sikert holnapra. – hadarta, és sarkon fordult, majd eltűnt a kifelé vezető ajtó mögött. Ez most mi volt? Semmi köszönés, még csak egy pillantás se. Értetlenül néztem magam elé, csak arra lettem figyelmes, hogy Vic a fülembe suttogja dalolva, hogy:
- Féltéééééékeeeeeeny! 
- Tessék? 
- Láttad, hogy hogyan reagált Louis nevére? Mondjuk az még semmi. Totál elborulhatott az agya, mikor mondtam, hogy ott járt este. Én megmondtam neked. 
- Fejezd be! Nem lesz semmi, sem vele, sem pedig Louis-val. – zártam le a témát, miközben felléptünk a színpadra. 
Négyszer kellett elénekelni a számot, mire minden tökéletes lett. A hangjaim persze most sem lettek valami jók, de valahogy nem is erőltettem meg magam. Az agyam teljesen máshol járt, messze, valahol Harry körül. 
Az egész napot a főpróbán töltöttük, szinte repült az idő. A dalokon kívül fel kellett próbálnunk még egyszer a ruháinkat. Nehezen tudtam odafigyelni bármire is, de amint végre sikerült koncentrálnom a feladatainkra, arra ismét eszembe jutott, hogy Harry szinte szó nélkül hagyott itt. 
Már sötétedett, mikor kiszálltunk a kocsiból. Simon vitt haza minket, és be is kísért a házba. Vic és Tracy előreszaladtak, míg én lemaradva kullogtam mellette.
- Baj van? – fordult felém, miközben a lépcsőn mentünk felfelé. 
- Csak izgulok. – feleltem hamis mosollyal. 
- Biztos? 
- Tuti. – próbáltam megnyugtatni, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem. 
Beértünk a házba, és Simon egyből felénk fordult:
- Lányok, tudom, hogy rettentően izgultok, de én biztos vagyok benne, hogy menni fog. Ha így teljesítetek holnap is, mint ma, akkor egyenes lesz az út a döntőbe. – mosolygott felénk. 
Próbáltam hinni neki, és jól esett, hogy ennyire bízott bennünk, semmi pénzért nem okoznánk csalódást neki. 
Alig egy órával később már a szobámban feküdtem. A szívem dübörgött, akár hányszor csak a holnapra gondoltam. Éreztem, hogy a szemeim elnehezednek, és lassan álomba merülök, de ekkor egy pittyenés rántott vissza a valóságba. Kezembe fogtam a telefont, és megnyitottam az üzenetet. 

„Bocsi a mai miatt, csak zűrök vannak. Holnap ügyesen! Meg fogod csinálni. - Harry”

A szívem az előbbinél is gyorsabban dübörgött, és mosolyogva feküdtem vissza a párnámra, és biztos vagyok benne, hogy még akkor is mosolyogtam, mikor elaludtam.

2013. október 27., vasárnap

8. fejezet: Virágtenger

Ez az első olyan fejezet, ami még nem volt publikálva a GPortálos lapomon. Innentől kezdve csak szép lassan jönnek majd a részek. Remélem, hogy élvezni fogjátok őket! Jó olvasást!

A késő délutáni ruhapróba olyan gyorsan ment, mint mindig. Ez volt az a dolog minden héten, ami általában fél órán belül meg lett oldva. A stylist szerint minket lehetett a legkönnyebben, és leggyorsabban felöltöztetni. A Gotta Be You-hoz mind a hárman csodaszép, estéji ruhákat kaptunk, amik a fehér árnyalataiban pompáztak. A másik, gyorsabb számhoz, mindenféle színes ruhákat kaptunk, ami inkább volt a mi világunk.

Este fáradtan zuhantam az ágyba, mint az már hónapok óta megszokott volt. Nem akartam elhinni, hogy holnap már főpróba lesz. A telefonom rezegni kezdett a táskámban, amit a fal melletti fotelra dobtam, mikor hazaértünk. Olyan gyorsan halásztam elő, amilyen gyorsan csak tudtam. Eszméletlen, hogy soha nem találok meg semmit a táskáimban, ha nagy, ha kicsi. Mire végre a kezembe fogtam a mobilt, a képernyőn ismeretlen szám jelent meg. 
- Tessék? – szóltam bele.
- Szia! – hallottam a vidáman csengő, ismerős hangot – Hogy ment a ruhapróba?
- Sziaaa! Nagyon jól. Alig fél óra alatt végeztünk.
- Akkor már otthon vagytok?
- Aha!
- Na, az szuper! – mondta, pont akkor, mikor megszólalt a csengő.
- Várnál egy percet? Csengettek. Szokás szerint nekem kell ajtót nyitnom.
- Persze. – válaszolta.
- Nem tudom, ki lehet az ilyen későn. – mondtam a telefonba, mikor kinyitottam az ajtót.
- Én! – hallottam a telefonból, és egyben attól az embertől, aki az ajtóban állt.
- Louis! – rettentően meglepődtem, mikor ott állt velem szemben – Mit keresel itt?
- Erre jártam, és gondoltam beugrok köszönni.
- Igen? – néztem rá furcsán – Öhm… Gyere be! – adtam neki utat, és besétált a nappaliba.
- Köszi. – mondta, miközben leült a kanapéra – Jó kis kéró.


- Az. – ültem le vele szembe, a fotelba. 
- Na és? Kitaláltad már, hogy hova menjünk vacsizni? 
- Tessék?
- Hát szombaton tovább fogtok jutni, és jössz velem vacsorázni. Fogadtunk! – emelte fel az ujját.
- Nem megyek!
- De! Fogadtunk, és nincs más választásod! Addig úgysem hagylak békén.
- Nem megyek, mert úgysem jutunk tovább. Nem fogom tudni elénekelni.
- Jaj, dehogy nem! – forgatta meg a szemét – Mindig jók vagytok.
- Szoktál nézni minket? – csodálkoztam rajta.
- Igazából nincs időm élőben nézni, de tegnap visszanéztem az összes eddigit. – mosolygott rám.
- Oh… értem! Gondolom, meg akartál bizonyosodni róla, hogy mekkora esélyed van a vacsorára.
- Igen, és örömmel láttam, és hallottam is, hogy óriási esélyem van rá. – magyarázta hatalmas beleéléssel, én pedig mosolyogva figyeltem. 
- Ó! – hallottam meg Vic hangját a hátunk mögött – Sziasztok!
- Szia! – köszönt neki Louis, és egyből felpattant, hogy kezet foghasson vele – Louis Tomlinson! 
- Victoria Benett. Örülök, hogy megismerhetlek. – mosolygott rá a barátnőm, majd mikor Louis nem látta, rám nézett, és elkezdte húzogatni a szemöldökét – És, mi járatban?
- Erre jártam, és gondoltam benézek, és sok szerencsét kívánok szombatra. 
- Köszönjük. Te is eljössz megnézni minket? – érdeklődött, és én meg akartam fojtani. Nem akartam, hogy ott legyen. Azt meg főképp nem, hogy Harry is jelen legyen. Bőven elég lesz a holnapi főpróba. 
- Nem hiszem. – mondta elhúzott szájjal Louis – Próbánk lesz, sajnos. Soha nem halasztjuk el. 
- Értem, és sajnálom. Pedig Olivia biztosan örült volna neki. – kuncogott ránk, mire Louis mosolyogva, de kíváncsian nézett rám.
- Vic! – szólaltam meg, szinte sziszegő hangon – Nem vagy még álmos? 
- Nem! – felelte lazán, majd a pillantásomra meggondolta magát – De nem akarok zavarni, megyek a szobámba.
- Maradj csak! Nekem úgyis mennem kell. – szólalt meg Louis, és felkelt a kanapéról, majd az ajtó felé indult. Megfordult a fejemben, hogy visszatartom még egy kicsit, de jobbnak láttam, ha elmegy. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy érdeklődök iránta. Egyáltalán érdekel ő engem? 
Az ajtóhoz kísértem, ahol egy puszit nyomott az arcomra, majd miután elköszönt mind a kettőnktől, becsuktam utána az ajtót.
- Na ebből tényleg hatalmas baj lesz. – hallottam Vic vészjósló hangját. 
- Megint miről beszélsz? 
- Egy nap alatt egyszerre két pasi, méghozzá egyazon bandából.
- Ne kezdd, oké? – figyelmeztettem – Nem akarok megint veszekedni.
- Nem is azért mondom, Olivia. – a hangja komoly volt, nem a szokásos idegesítő stílust használta, így rá figyeltem – Louis láthatóan érdeklődik irántad, nem véletlenül hívott randira. 
- Az nem randi.
- Okééééé. Fogadás, de egyértelműen randi akart lenni. Harry viszont visszafogja magát, talán gyáva is beismerni, hogy mit érez, amit őszintén megvallva nem néztem ki belőle. Mindig olyan őrült, és őszinte. 
- Harry, és én barátok vagyunk. – válaszoltam halál komolyan, és próbáltam megértetni vele a dolgokat – Rendben. Azt beismerem, hogy Louis-n látszik, hogy próbálkozik. Én sem vagyok hülye. De ezt a Harry dolgot zárjuk már le, kérlek!
- Rendben! – emelte fel védekezően a kezeit – Többet nem hozom szóba, de csak figyeld meg, hogy mi lesz a vége. 
Megtekertem a fejemet, jelezve, nem érdekel, hogy mit gondol, majd a szobámba mentem, még gondolkozni sem volt erőm a történteken, ugyanis pár pillanat alatt álomba merültem.


- Oliviaaaaaaa! – hallottam messziről Tracy hangját, ami minden másodperccel hangosabb lett. – Olivia! Kelj már fel.
- Nem hiszem el, hogy egy nap sem tudom kipihenni magam. – dünnyögtem a párnába.
- Gyere már! – lerántotta rólam a takarót, és elkezdett kihúzni az ágyból.
- Mi van már? – szóltam rá dühösen – Mi ilyen fontos?
- Hoztak neked valamit. – mondta izgatottan.
- Nagyon jó, de nem várhat még? Álmos vagyok.
- Ha ezt meglátod, egyből felébredsz. – tudtam, hogy nem fog békén hagyni, és igazság szerint kezdett érdekelni, hogy mitől ennyire izgatott. Felkeltem, beleléptem a mamuszomba, és magamra kaptam a hálóköntösömet. Tracy szinte kitolt a nappaliba, ahol tényleg rögtön felébredtem a látványtól.
- Ez mi? – kérdeztem ámulva.
- Neked jött, és ez volt hozzá. – Vic, aki szintén kint volt a nappaliban, egy kis kártyát nyomott a kezembe, amin ez állt:

”A legnagyobb rajongód!”

- Ki küldte? – kérdezte kíváncsian Tracy.
- Nem tudom. – mutattam neki a kártyát.
- Jaj, Olivia! Ne legyél ilyen naiv. – forgatta a szemét Vic – Gondolom a tegnap esti látogatód. Ki küldte volna?
- Kiii? Milyen látogató? – Tracy szinte rosszul volt, hogy nem ért semmit az egészből.
- Louis? – bámultam magam elé. Igen, valószínűleg csak ő lehet ilyen őrült, hogy több száz rózsával árassza el a nappalinkat.

7. fejezet: A kisfilm


Mire kiértem a nappaliba, a stáb már elfoglalta szinte az egész helységet. Kipakolták a kamerákat, a világítást, a sminkesek azonnal kézbe vettek minket, de nekik nem volt sok dolguk, csak egy-két igazítást csináltak rajtunk, hogy ne csillogjon az arcunk a kamerában.

- Rendben lányok, akkor kezdjük. – szólalt meg a rendezőasszisztens, és mind a hármunkat leültetett a kanapéra – Meséljetek erről a hétről, lányok. Milyen számokat énekeltek majd?
- Ezen a héten lesz egy pörgősebb, és egy lassú számunk is. – kezdte Vic.
- Meséljetek a lassúról. 
- A lassabb szám a One Direction dala, a Gotta Be You lesz, amit őszintén megvallva elég nehezen hoztunk össze. – vallotta be Tracy. 
- Mégis miért? Hiszen általában mindig, minden menni szokott. – jött az újabb kérdés, amire én válaszoltam.
- Miattam ment nehezen, ugyanis most kivételesen én fogom énekelni a magasabb szólamokat, legalábbis meg fogok velük próbálkozni. 
- Igen, és ebben Olivia kapott egy remek segítséget is, ugyanis volt, aki tanította. – tette hozzá Vic. 
- Ki volt az? 
- Harry Styles, a 1D-ből. – mutattam rá Harry-re, aki az ajtófélfának támaszkodva figyelte az interjút. Mikor őt kezdte el venni a kamera, mosolyogva integetett bele.

- Rendben! Egyszer ennyi. – szakította meg a kérdéseket a rendező – Harry! Idejönnél, kérlek?
- Öhm… persze. De miért is? – túrt bele a hajába zavartan.
- Szeretnénk pár dolgot megtudni a hetedről, a lányokkal.
- Oké! – vont vállat, és elindult felénk, mire mi átadtuk neki a helyünket.
- Olivia, te maradj! – kaptam az utasítást. Te jó ég! Tudtam, hogy ez lesz a vége. Most jön a ”Holivia” rész. – Harry, milyen volt Olivia-val dolgozni. Miben segítettél neki?
- Simon kért meg, hogy hozzunk össze pár találkozót, ugyanis a lányok ugye a mi dalunkat éneklik, és Olivia kapta az én soraimat a GBY-ban. 
- Eddig nem sikerült elénekelnem a magas hangokat, de Harry sokat segített benne, és talán most már menni fognak. – mosolyogtam rá Harry-re. 
- Igazak a hírek, hogy több is történt köztetek? Hiszen együtt vásároltatok, és egyik reggel Harry házából jöttél ki. 
- Nem töltöttük együtt az estét, mint ahogy azt több helyen is írták, csak Harry aznap reggel elvitt az egyik próbájukra. Utána pedig beugrottunk egyet vásárolni, ugyanis nagyon jó barátok lettünk ez alatt a pár nap alatt. 
- Ezt tanúsíthatom. – tette hozzá Harry. 
- Akkor ennyi lesz, gyerekek! – szólt végül a rendező – Holnap a főpróbán még filmezünk egy keveset, és össze is tudjuk vágni a kisfilmet. Köszönjük lányok, és neked is Harry. 
- Nincs mit! – felelte Harry mosolyogva. 
A stáb pillanatok alatt összepakolta a cuccait, és alig pár perc alatt el is hagyták a házat. 
- Örülünk, hogy itt vagy, Harry. – szólalt meg Vic. 
- Hát még én hogyan örülök. – nevetett rá, majd rám pillantott. Válaszul rámosolyogtam, csak hogy tudja, én is örülök neki. 
- Eszméletlen, hogy ezek is csak kettőtökkel foglalkoznak. – szólalt meg Tracy. 
- Nem baj, legalább tudtuk tisztázni. Olivia-t úgyis nagyon zavarta a dolog. – mondta Harry. 
- Tessék? – néztem rá értetlenül – Nem zavart… mármint… Hagyjuk ez, oké? – éreztem, hogy elvörösödik az arcom. Mi az, hogy engem zavart? Őt is zavarta. Vagy egyáltalán nem érdekli, hogy kivel hozzák össze. 
- Tereli a szót, mint mindiiiiiiig. – dalolta Vic, alig hallhatóan, mire én lesújtó pillantással jutalmaztam meg. 
- Én asszem megyek is. – pattant fel Harry a kanapéról, ahol eddig ült. Én kérdőn néztem rá.
- De mi van azzal, amit mondani akartál?
- Már nem olyan fontos. Holnap találkozunk. 
- Hát jó. – mondtam neki, és az ajtóhoz kísértem.
- Szia, Harry! – kiáltott utána két barátnőm. 
- Sziasztok. – intett vissza nekik az ajtóból, majd felém fordult.
- Biztos, hogy nem olyan fontos? 
- Nem. Igazából nem is tudom, hogy mit akartam. – hazudta. Láttam rajta, hogy eltitkol valamit. 
- Oooooké. Akkor holnap. – mondtam, mire felemelte a kezét, és mosolyogva a saját arcára mutatott. Először nem tudtam, hogy mit akar, majd mikor közelebb tolta az arcát, lenyomtam neki egy puszit. Elfordította a fejét, és az arca másik felére is adtam neki. Végül pedig csukott szemmel kezdett felém csücsöríteni, hogy adjak a szájára is egyet. Hangosan elnevettem magam, majd a mellkasánál fogva kilöktem az ajtón, és becsuktam előtte. 
Mosolyogva fordultam meg, és szembe találtam magam a szintén mosolygó barátnőimmel, akik közbe-közbe megtekerték a fejüket. 
- Mi van? 
- Rossz vége lesz. – mondta Vic, Tracy pedig helyeslően bólintott. 
- Minek?
- Hát a kapcsolatodnak, Harry-vel. 
- Barátok vagyunk, oké? 
- Még… 
- Vic, fejezd ezt be. Ne kezdd el te is, elég a neten ezt olvasni. 
- Ismerünk, jobban, mint bárki más. – Tracy is megszólalt. El sem akartam hinni, hogy Vic mellett áll. Soha nem szokott állást foglalni mellettünk, most mégis megtette. 
- A karrierünkre fogok koncentrálni, nem érdekelnek a pasik. Értitek? Harry, és én csak barátok vagyunk. 
- És Louis? Neki vacsorát ígértél. Ő sem érdekel?
- Fogadás volt, és csak akkor lesz vacsora, ha tovább jutunk. 
- Dehogy csak akkor. – legyintett Vic. 
Nem akartam, hogy elfajuljon veszekedéssé ez a beszélgetés, így jobbnak láttam, ha visszavonulok a szobámba. Az ágyamon feküdve gondolkoztam, miközben a tévében hangosan ment valami ócska film. Kopogást hallottam, majd Vic lépett be.
- Igazából nem is rád céloztam.
- Mi van?
- Láttad te a 1D filmjét? A This Is Us-t.
- Nem. De ez most hogyan jön ide?
- Szerintem érdemes megnézned. 
- Mi vaaaaaan? Értékelném, ha elmondanád, hogy miről beszélsz.
- Senki sem tudja, hogy milyen az igazi Harry, csak aki igazán ismeri, és ezt ő is elmondja a filmben. De van benne egy-két dolog, amiből megláthatod, hogy milyen ember ő. És nem éppen olyan, mint amilyen most volt. 
- Még mindig nem értelek. – tekertem meg a fejemet.
- Totál be van szarva a közeledben. Érted már?
- Miért lenne?
- Mert beléd van zúgva. 
- Pffffff. – tört ki belőlem a nevetés – És ezt most miből következtetted ki?
- Mert pasi, és minden pasi ugyan olyan, ha csajról van szó. Lehet, hogy még maga sem jött rá, de a viselkedése mindent elárul. 
- Nem te mondtad, hogy senki sem ismeri őt igazán? Akkor meg honnan lettél ilyen nagy szakértő? Tudod mit, Vic. Fejezzük be ezt a témát, oké? Készülj el, mert mindjárt indulunk a ruhapróbára.
- Makacs öszvér! – pattant fel az ágyamról, és kiment az ajtón.
- Háháááá! Ki beszél? – kiáltottam utána.

6. fejezet: Holivia

Hazaérve, egyből a zuhany felé vettem az irányt. A forró fürdő után rögtön az ágyba zuhantam. Már éreztem, hogy lassan álomba merülök, mikor megszólalt a telefonom az éjjeli szekrényemen. Ránéztem, a képernyőn viszont ismeretlen szám virított.

- Tessék? – szóltam bele álmos hangon.
- Felébresztettelek? – kérdezte az ismerős hang. 
- Csak félig aludtam. De te ki vagy? 
- Az, aki hamarosan elvisz vacsorázni. – hallottam, hogy mosolyogva beszél, és a mondatából egyből leesett, hogy ki van a vonal másik végén. 
- Honnan tudod te a számomat? 
- Az legyen az én titkom. – mondta rejtélyesen, mire én csak mosolyogtam – Nincs kedved beszélgetni, ugye? – a hangja szomorú lett. 
- De. Dehogy nincs, csak most értünk haza a táncpróbáról, és hulla vagyok. 
- Basszus, pedig tudtam, hogy az ma van. – mondta, de inkább mintha csak magának jegyezte volna meg. 
- Tudtad? – most már kezdtem kíváncsi lenni, hogy honnan tud rólam mindent. 
- Öhm… Igen. 
- Oké. Inkább hagyjuk. – hagytam fel végül a gondolkodással. 
- Holnap felhívhatlak? – kérdezte végül lágy hangon. 
- Persze, ha szeretnél. 
- Szeretnélek, nagyon is. – mondta, mire kezdtem furcsán érezni magam.
- Szia. 
- Szia. Szép álmokat. – letette a telefont.

Te jó ég! Louis Tomlinson képes felhívni az éjszaka kellős közepén azért, hogy megkérdezze, mit csinálok. Ez most komoly? 
- Bejöhetek? – hallottam Tracy hangját, miután kopogott az ajtómon. 
- Gyere! – adtam meg a választ, mire benyitott.
- Hallottam, hogy beszélsz, gondoltam bejövök. Vic fürdik, rá várok, hogy bemehessek én is. 
- Gyere csak. Már félig aludtam, de…
- Akkor hagylak. 
- Neeeee. Gyere csak. Már felébresztettek. 
- Tényleg. Ki volt az? Telefonáltál, nem?
- Aha. Louis. 
- A 1D-s Louis? – nézett kikerekedett szemekkel Tracy. 
- Aha. 
- Mit akart? 
- Fogadtunk, hogy ha tovább jutunk a fináléba, akkor elmegyek vele vacsizni. 
- Meg kellene sértődnöd rá, amiért úgy gondolja, hogy nem jutunk tovább.
- Nem. Arra én fogadtam. Szerinte tovább megyünk, az ő ötlete volt a vacsora. 
- Olivia! Legyen már egy kis önbizalmad, kérlek. Meg fogjuk csinálni. 
- Meg hát! – szólalt meg Vic az ajtómban – Főleg ezek után. 
- Mi után? – néztem rá értetlenül, ugyanis eszeveszetten mosolygott. 
- Tele van az internet ”Holivia”-val. 
- Mi van? 
- Veled, és Harry-vel. Azzal, hogy egy pár vagytok. – rakta elém a laptopot, és mind a hárman olvasni kezdtük. Ez már egy másik cikk volt, nem az, amit Alice mutatott. 
- Ja, már olvastam én is ilyet. Gondoltam, hogy ez lesz. – vontam vállat.
- Ez így oké, Olivia… - szólalt meg Tracy is – de mi lesz akkor, mikor majd Louis-val mész romantikus, gyertyafényes vacsorára?
- Hogy hovaaaaa? – Vic persze semmit sem értett, így elmeséltem neki is a fogadást.
- Jobb lesz valahogy tisztáznod, hogy nem vagy Harry-vel, nehogy te legyél a rossz, hogy egyszerre két 1D-s srácot is bolondítasz. – intett óva Tracy, és beláttam, hogy igaza volt, de egyelőre most nem akartam ezzel foglalkozni. Fontosabbnak éreztem azt, hogy továbbjussunk a fináléba.
Miután a lányok magamra hagytak, még vagy ezerszer olvastam újra a cikket, és valahogy a végére már egyáltalán nem zavart. A 1D-s rajongók véleménye megoszló volt, de azért több olyat olvastam, akik már eltervezték az esküvőnket is. Akkor csuktam le a laptopot, mikor rájöttem, hogy jól esik az olyan kommenteket olvasni, ahol sok boldogságot kívánnak nekünk. 
Muszáj volt aludnom egy keveset, ugyanis holnap megint hosszú napunk lesz, énekpróbával, és ruhapróbával.



Csütörtök reggel magamtól ébredtem fel, a gyomromban pedig szokás szerint megéreztem a hatalmas csomó, ami napról-napra egyre nagyobb lett. Éreztem, hogy egyre jobban közeledik a szombat. Bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz velem, ha esetleg bejutunk a fináléba. 

Kimentem a nappaliba, ahol Tracy és Vic pakolásztak szélsebesen.
- Mi ez a sietség? – kérdeztem őket álmos tekintettel.
- Jobb lesz, ha felöltözöl, mert jön a stáb, forgatni a heti kisfilmet. – vetette oda Vic. 
- Szólhattatok volna basszus. – förmedtem rájuk, és gyorsan a szobámba siettem, hogy felöltözzek, és rendbe hozzam a fejemet. Felvettem egy fehér rövidnadrágot, és egy türkiz, fehér pöttyös ujjatlan topot, amihez egy aranyan csillogó topánkát vettem fel, kiegészítőnek pedig felvettem egy aranyozott karperecet, és egy hosszú nyakláncot, két háromszög alakú medállal. A sminket most sem túloztam el, csupán egy kis szempillaspirált, és pirosítót raktam fel. A hajamat kieresztettem, és a barna fürtjeim úgy lógtak le, egészen a derekamig.

Csengettek. Hallottam, hogy a lányok ajtót nyitnak, és én is kimentem a nappaliba. Azonban nem a stáb volt ott, hanem valaki más, akire ma nem is számítottam. Vic, és Tracy kíváncsian néztek rám, arra voltak kíváncsiak, hogy hogyan fogok reagálni. 
- Szia! – köszöntem végül. 
- Szia. – köszönt vissza óvatosan, és halkan. 
- Öhm… Szeretnék beszélni veled. - fejemmel a szobám felé intettem, elindultam, és ő követett. 
- Igen? – kérdezte, mikor beléptünk az ajtón.
- Sajnálom a tegnapit! Nap akartalak elüldözni. Megint. És utánad is akartam menni, de jött Simon, és nem tudtam. 
- Értem. – csupán ennyit mondott. 
- Harry, én nem akartalak megbántani, hiszen rengeteget köszönhetek neked, de tényleg. Meg tudsz bocsátani nekem? 
- Persze. – mosolyodott el végre, majd közelebb lépett, és átölelt. Meglepett a tette, de nagyon jól esett, és én is viszonoztam. Mély levegőt vettem, így magamba tudtam szívni a már jól ismert parfümjének illatát. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy mit is csinálok, és hátrálni kezdtem, majd másról kezdtem beszélni. 
- Próbálni jöttél? – mosolyogtam rá.
- Nem éppen. Csak meg akartam nézni, hogy mi van veletek. Holnap főpróba lesz a stadionban, ugye? 
- Aha. – bólintottam. 
- Ha szeretnéd, mármint szeretnétek, akkor elmegyek én is. 
- Oké. – mosolyogtam rá. 
- És láttad a… a… - zavarban volt, és nem tudta kifejezni magát.
- A ”Holivia” cikkeket? Igen. – segítettem ki. 
- Össze írnak mindent. – mosolygott, de még mindig zavarban volt. 
- Hát igen. De tisztázom majd, ne aggódj. Hamarosan jönnek forgatni a heti kisfilmet, és majd mondok pár szót rólunk. Mármint arról, hogy csak barátok vagyunk.
- Oké. De… Öhm… Igazából kérdezni akartam…
- Itt is vannak! – szakítottam félbe, ugyanis megszólalt a csengő, ami a stáb érkezését jelentette – Innen folytatjuk, oké?
- Jó. – bólintott.

5. fejezet: Összeboronálás

Másnap elég sokáig sikerült aludnom, és arra ébredtem fel, hogy valaki elhúzza a függönyt az ablakokon, majd messziről az ágyamba ugrik, és elordítja magát.


- Jóóóóóó reggelt! Vagyis már délutánt. Tudod, hogy délután van? Hogyan lehet ilyen sokáig aludni? Én már korán reggel fent voltam. – a reggeli, vagyis mint kiderült, délutáni vendégem ezerrel pörgött, és csak úgy ömlött belőle a szó.
- Mi a francot keresel te itt? – kérdeztem álmos fejjel. Nem néztem rá, de ezt a hangot már ezer közül is felismerném két nap után.
- Mondtam tegnap, hogy jövök próbálni. – mondta úgy, mintha valami sértőt mondtam volna. 
- Harry. Most keltem fel. Nem várhat ez még?
- De. Addig várhat, amíg felöltözöl. Aztán kezdődhet a próba. Ma még tánctanárhoz is mennetek kell. Simon négyre jön értetek, most meg már egy óra van. 
- Egy óra? – ültem fel rettentő gyorsasággal az ágyban.
- Igen, szóval állj neki, és szedd rendbe magad. – beszélt tovább, szétterülve az ágyamon. 
- Ki az ágyamból!– parancsoltam rá, és legurítottam a széles franciaágyról, egyenesen a földre.
- Héééé. - kiáltott fel, majd felült az ágyam mellett, és elkezdett maga felé húzni. 
- Harry! – szóltam rá erőteljesen. Nem tudja, hogy mennyire fel tud valaki bosszantani azzal, ha felébreszt. Főleg ha így teszi azt. Kiverekedtem magam a szorításából, és kiszálltam az ágyból. – Kimennél, ha szabad kérnem? 
- Nem, mert akkor visszaalszol. 
- Fel akarok öltözni.
- Majd elfordulok. 
- Jó próbálkozás. – néztem rá szúrósan, majd közelebb léptem hozzá, nagy nehezen felrántottam a kezénél fogva, aztán kituszkoltam az ajtón.


Mikor kiértem a nappaliba, Tracy és Vic már javában szórakoztatták Harry-t. Vagy éppen fordítva? 
- Nahát! Sikerült felkelni! – játszotta Harry a meglepettet. 
- Mivel valaki már a második napja nem hagy aludni… - néztem rá szúrósan. 
- Elkezdhetjük a próbát? – kérdezte Tracy, mire mindannyian bólintottunk. 
- Szuper! – Harry elindította a zenei alapot, mire Vic kezdte a dalt. Furcsa volt, hogy nem Harry-vel kellett énekelnem. Igaz, hogy hozzászoktam az évek alatt a lányokhoz, de ezt a dalt eddig csak Harry-vel kellett előadnom, és valahogy úgy éreztem, hogy hiányzott a dalból az ő ereje, ami mindig segített rajtam, és a hangomon.

- Öhm… Mi történt? – miután párszor elpróbáltuk a dalt, és én kimentem a konyhába, hogy igyak valamit, Harry utánam jött. 
- Hogy érted? – néztem rá kérdőn, pedig tudtam, hogy mire céloz. 
- Hát nem éppen úgy ment, mint tegnap délelőtt. 
- Tudom, de nem akarok kockáztatni. – mondta lazán. 
- Pedig muszáj lesz, ha be akartok jutni a döntőbe. 
- Kérsz valamit enni, vagy inni? 
- Olivia! – a hangja erőteljes lett, rákaptam a tekintetemet – Nem azért vagyok itt, hogy csak úgy feladd, és semmibe vedd az egészet, amit eddig elértünk. 
- Akkor menj el! Nem kértem, hogy segíts! – rivalltam rá. 
- Hát jó. – emelte fel a kezeit védekezve – Akkor megyek. 
Megbántva éreztem magam, de talán az sokkal rosszabbul esett, ahogy rám nézett. Nem mérges, hanem csalódott volt. Kiment a nappaliba, megfogta a kabátját, és a lányokhoz szólt:
- Hölgyek, még találkozunk. – mosolygott, bár nem volt valami őszinte. 
- Miért ment el ilyen gyorsan? – kérdezte Vic, mikor Harry már nem volt a házban.
- Eszébe jutott valami, és mennie kellett. – vontam vállat. 
- Oliviaaaa! – szólt rám Tracy, mindig tudta, hogy mikor nem mondok igazat. 
- Összevesztünk, na. Most megfelel? 
- Komolyan mondom, hihetetlen vagy! – pattant fel a kanapéról Vic – Három napon belül már másodszor üldözöd el. Húzzál utána, és kérj bocsánatot, vagy ha az nehezedre esik, akkor legalább próbálkozz valami hasonlóval. 
Utáltam, amikor igaza volt, de most szót fogadtam neki, és az ajtó irányába indultam. Kinyitottam, ám ekkor belefutottam valami nagyba. Vagyis valakibe, ugyanis Simon állt az ajtóba.
- Hova-hova? – kérdezte. 
- Harry után. 
- Találkoztam vele felfelé jövet. Azt mondta, hogy minden a legnagyobb rendben. – a szavaitól még rosszabbul éreztem magam, hiszen Harry már másodszor hazudott neki, miattam. – Készüljetek el, mert indulunk a táncpróbára. 
- Rendben. – fordultam vissza, mire Vic csak megcsóválta a fejét. Most mégis mit várt? Hogy elmondom Simon-nak, hogy elküldtem Harry-t? Arra aztán várhat.


Alice, a tánctanárunk nagyon kedves, és segítőkész lány volt, mind nagyon szerettük. Mindig lépésről-lépésre elmondta, és akár százszor is megmutatta, hogy mit és hogyan csináljunk, a türelmét pedig soha nem veszítette el. A Gotta Be You-hoz különösebben nem tanultunk táncot, csak lépéseket, és színpadi helyezkedést, de a másik számunkhoz már muszáj volt egy pörgősebb koreográfiát betanulni. 

Már három órája próbáltunk, mikor az egyik szünetben Alice megszólított úgy, hogy a lányok ne hallják: 
- Mi a baj? Furcsa vagy ma. Máskor te vagy az első, aki megtanulja a lépéseket.
- Semmi. Tényleg. – mosolyogtam rá bíztatóan.
- Hónapok óta ismerlek, és már tudom, hogy történt valami. 
- Simon megkért valakit, hogy segítsen nekem felkészülni szombatra, egy amolyan magántanárt. De ma csúnyán összevesztünk… Vagyis igazából én küldtem el a francba.
- Harry? – kérdezte mosolyogva, mire értetlenül néztem rá.
- Tessék? 
- Nem láttad még? Tele van vele az internet. 
- Mivel? 
- Hát veletek. Hogyan is írták? „A Dream Team szépsége, és a 1D szívtiprója”.
- Ne már. – Harry-nek igaza lett. Egy nap alatt mi lettünk London új álompárja. 
- De igen. – bólintott, majd pötyögni kezdett valamit az iPhone-ján, és a kezembe nyomta. Két kép volt rólunk, az egyik az, mikor a tegnap reggeli próbáról jövünk ki, a másik pedig a plázában készült, mikor már a pulcsija volt rajtam. Alattuk pedig kezdődött a cikk:


A DREAM TEAM SZÉPSÉGE, ÉS A ONE DIRECTION SZÍVTIPRÓJA
Minden jel arra utal, hogy az X-Factor jelenlegi, és volt versenyzői rendesen összemelegedtek. Tegnap kaptuk lencsevégre a Dream Team legszebb lányát, Olivia Wilson-t, amint éppen a One Direction-ös Harry Styles társaságában múlatta az időt. Valószínűleg együtt tölthették az estét is, ugyanis a délelőtt folyamán, Harry villájából kijövet láttuk őket először együtt, majd kettesben indultak vásárolni a helyi plázába. A fiatal sztár leste újdonsült barátnője minden szavát, sőt, segített neki a ruhaválasztásban is. Végül üres kézzel távoztak, Wilson pedig az új ruha helyett inkább Styles pulóverét vette magára. 
Hogy mi lesz a románc vége? Nem tudjuk, azonban több sikert kívánunk Harry-nek, visszagondolva eddigi kapcsolataira.



- Te jó ég! – tekertem a fejemet, és közbe leesett, hogy az Harry háza volt, ahol tegnap próbáltak – Hogy ezek mit ki tudnak hozni ebből. Harry-nek igaza volt.
- Ez az első ilyen, hogy összehoznak valakivel?
- Aha. 
- Újságírók! Mi mást vársz tőlük? Most viszont gyere, van még egy kis dolgunk. – mondta Alice. Mintha könnyű lenne ezek után a táncra koncentrálni. 

4. fejezet: Búcsúpuszi

- Louis? – néztem rá csodálkozva – Mit csinálsz te itt?


- Hát éppen telibe öntöttél forrócsokival. – húzta csábos vigyorra a száját.
- Inkább te öntöttél telibe engem. – húztam össze a szemöldökömet. 
- Tényleg nem akartam. Ha direkt lett volna, akkor úgy csinálom, hogy rám ne kerüljön. – mondta vidáman, amire én is elnevettem magam – Meghívhatlak valamire?
- Köszi, de nem. Most asszem hazamegyek. Át kell öltöznöm. 
- És, hogy ment a próba?
- Egész jól. Sokat segítettetek azzal, hogy élőbe hallottalak titeket. 
- Ennek örülök. Biztos vagyok benne, hogy szombaton is menni fog. 
- Nem hinném. – komorodtam el. 
- Fogadjunk? – nyújtotta felém a kezét, mire elmosolyogtam magam. 
- Miben szeretnél fogadni?
- Ha bekerültök a döntőbe, akkor velem vacsizol. 
- És ha nem?
- Azt te mondod meg. Nem muszáj most, bármikor kitalálhatod, de úgyis én nyerek. – húzta ki magát.
- Legyen. – fogtam meg a kezét, és éppen ekkor jött be Harry is.
- Mit keresel itt? – fordult Louis felé, és úgy tűnt, hogy nem nagyon örül a barátjának – És hogy néztek ki? – nézett végig rajtunk.
- Olivia leöntött, mert megfogtam a seggét. – nézett komolyan Louis a barátjára, majd mind a ketten egyszerre nevettük el magunkat. 
- Nem vicces. – duzzogott Harry, mire mind a ketten még jobban nevettünk.
- Egymásba rohantunk. – feleltem egyszerűen, de még mindig nevetve – Haza kéne mennem, mégsem rohangálhatok így. – mondtam, mikor újra végignéztem magamon.
- Hazaviszlek! – ajánlotta fel gyorsan Louis.
- Majd én, elvégre velem jött. – mondta Harry, és levette kötött pulóverét, majd a kezembe nyomta – Vedd fel.
Szót fogadtam neki, úgy tűnt, hogy nincs jó kedve. Belebújtam a pulcsiba, ami volt olyan hosszú, hogy eltakarja a hatalmas foltot a ruhámon. Éreztem már korábban is Harry illatát, de így még jobban belemászott az orromba.
- Szia, Louis. Örülök, hogy megint találkoztunk. – mondtam neki, majd erre lenyomott egy puszit az arcomra. 
- A fogadás azért még áll ám. – súgta a fülembe, úgy, hogy Harry ne hallja. 
Harry és én kimentünk a kávézóból, mire egyből lerohant egy újabb csapat rajongó. A fotózkodás után liftbe szálltunk, és a parkolóba menet egyetlen szót sem váltottunk.
- Baj van? – kérdeztem meg, mikor beszálltunk a kocsiba. 
- Dehogy. – felelte mosolyogva, és már semmi sem látszott az előző rossz kedvéből. 
- Akkor jó. Amúgy nem azt mondtad, hogy a hangszerboltban kell vásárolnod? – néztem körül, ugyanis sehol nem láttam annak nyomát, hogy vett volna valamit. 
- De, de csak fél óra múlva nyit. Arra gondoltam, hogy addig kávézunk, aztán együtt bemegyünk, mikor kinyit.
- De hát Louis hazavitt volna. Miért nem maradtál? – kérdésemre, megforgatta a szemét, és elindította az autót. 
- Induljunk. – válaszolta megint komoran, majd kihajtott a parkolóból.


- Holnap megint jövök, és együtt elpróbáljátok a dalt. Rendben? – kérdezte Harry, mikor megállt a ház előtt. 

- A csajokkal együtt? Oké. 
- Rendben. Holnap már szerda, ideje lesz együtt is próbálnotok. – mondta mosolyogva, de valahogy nem tűnt olyan őszintének, mint eddig – Majd hívlak.
- Megadom a számom. 
- Megvan már. Simon megadta még első nap. Félt, hogy nem fogsz beengedni a házba. – húzta fel a szemöldökét, mire én zavartan mosolyogtam rá vissza.
- Öhm… A pulcsid. – szokásomhoz híven tereltem a témát, és elkezdtem kibújni a ruhájából.
- Majd holnap. Hagyd csak.
- Akkor holnap. Szia.
- Én nem kapok puszit? – kérdezte hirtelen. 
- Tessék? – néztem rá meglepetten.
- Louis kap csak puszit? – mosolyognom kellett rajta, hiszen ha nem tudnám, hogy nincs így, akkor azt hinném, hogy féltékeny.
- Tessék. – egy hatalmas, cuppanós, és gyors puszit nyomtam le az arcára – Különben meg Louis adott nekem, nem pedig én neki. – mondtam, majd kiszálltam a kocsiból.


Bementem a házba a lányokhoz, akik ma pihenőnapot tartottak.

- Sziasztok. – köszöntem vidáman.
- Hol voltál? – kérdezte Tracy.
- Azt hittük, hogy még alszol. Ezért voltunk egész délelőtt ilyen csendben? – háborodott fel Vic. 
- Harry-vel voltam.
- Óóóóóóó. Már össze is nőttetek? – Vic szemöldökét húzogatva nézett rám.
- Haha. Elvitt a bandához, akik elénekelték nekem a dalt, aztán ketten próbáltunk. Utána meg beugrottunk a plázába. Ott találkoztam Louis-val, aki telibe öntött forrócsokival. És a következő kérdésedre válaszolva, Vic, ez Harry pulcsija rajtam. 
- De cukiiiiii. Odaadta a pulcsiját? – olvadozott Tracy. 
- Persze, ugyanis csupa csoki vagyok. – mutattam meg, levetve a pulóvert magamról – Átöltözök.
Bementem a szobámba, és magamra kaptam valami kényelmesebbet. 
- Mi mikor találkozunk velük? – kérdezte Vic, mikor visszamentem hozzájuk, és leültem a fotelba.
- Harry azt mondta, hogy holnap jön, és veletek együtt próbáljuk a számot. – feleltem egyszerűen. 
- Szuper! – örvendezett Vic – Nem kéne egyet próbálnunk? Mármint csak úgy, mi hárman. Hogy ne legyünk olyan bénák holnap.
- Felőlem. Meg a másik számot is próbáljuk még el párszor. Oké, hogy tudjuk a szöveget, de jobb lenne tökéletesíteni rajta.


Ebédet rendeltünk egy közeli sushi bárból, és délután hozzáláttunk a próbához. Nem mentek olyan jól a magas hangok, mint délelőtt Harry-vel, sőt, talán nem is mertem magasabban énekelni. De a lányok megdicsértek, szerintük sokkal jobb vagyok, mint eddig. Vic még azt is elismerte, hogy nem csak kedvtelésből, és azért lógok Harry-vel, mert jó pasi, hanem mert tényleg segít.

3. fejezet: Plázatúra

- Gyere. – hívott magával Harry a hangszerek felé – Figyelj! Kezd egy pár hanggal lejjebb az egészet, és akkor ki fog jönni a magas rész is. 
- Ooo…oké. – mellé léptem, és a kezembe nyomott egy mikrofont.
Elindult a zene, most egyből az alappal kezdtük. Ő énekelte Liam részét, én pedig az övét.
- Girl I see it in your eyes you're disappointed

'Cause I'm the foolish one that you anointed with your heart
I tore it apart
And girl what a mess I made upon your innocence
And no woman in the world deserves this
But here I am, asking you for one more chance.

- Can we fall, one more time?

Stop the tape and rewind
Oh and if you walk away I know I'll fade
'Cause there is nobody else
It's gotta be you… - és sikerült. Igaz, hogy nem olyan magasan, amennyire kellett volna, de kezdetnek ez is megteszi. Látva Harry arcán a hatalmas mosolyt, melegséggel töltött el a gondolat, hogy vele énekelhetek. Örültem neki, hogy segít nekem, és szerencsére nem vesztegeti velem az idejét, hiszen minden próbálkozásnál egyre jobban mentek a magasabb hangok, és egyre magabiztosabbnak éreztem magam. 
Már legalább tizedszer próbáltuk a dalt, de Harry ugyan olyan, sőt talán egyre nagyobb beleéléssel énekelt. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy megfogja a kezemet, miközben ő énekelt:

- I'll be here, by your side

No more fears, no more crying
But if you walk away
I know I'll fade
'Cause there is nobody else.

- It’s gotta be you

Only you
It's got to be you
Oh, Only you. – talán a meglepettség is, de egy halvány mosoly biztos látszott az arcomon, miközben a közös részt énekeltük. Itt is sikerült néha kiénekelnem a magas végződéseket, de ez sem volt még tökéletes. 
- Fantasztikus voltál. Nagyon jól ment. Simon örülni fog. – mondta lelkesen Harry, mikor végeztünk a próbálással, és a kocsi felé tartottunk, hogy hazavigyen.
- Erről jut eszembe… - kezdtem – Még meg sem köszöntem a tegnapit.
- Mire gondolsz? – húzta össze a szemöldökét, mikor beszálltunk a kocsiba.
- Hát, hogy nem mondtad el Simon-nak, hogy mi történt.
- Ja. Semmiség. Nem akartam, hogy bajba kerülj. Ismerem őt. – vonta meg a vállát. 
- És köszönd meg a srácoknak a nevemben, hogy képesek voltak eljönni azért, hogy segítsenek.
- Tartozunk egy-két dologgal egymásnak, szóval nincs mit köszönni.
- Azért köszönöm. – mosolyogtam felé, mire ő viszonozta azt. 
Egy pár percig csak a rádióból áradó hangos zene szólt a kocsiban, egyikünk sem szólalt meg, majd végül eszembe jutott a mai tervem, így megtörtem a ”csendet”:
- Kitennél a pláza előtt? Vásárlást terveztem mára, és ha már itt vagyunk, akkor jó lesz, ha itt kiszállok.
- Ez jó ötlet. Nekem is vennem kell pár cuccot. – válaszolt csillogó szemekkel.
- Öhm… - nem értettem, hogy mire céloz - Úgy értem, hogy ruhákat, ékszereket, cipőket fogok nézegetni, valószínűleg órákon keresztül.
- Oké. – bólintott még mindig nagy lelkesedéssel – Segítek benne. Vagy inkább te segítesz nekem. – javította ki magát, miután észrevette a tekintetemet. 
- Hát, ha szeretnél jönni, akkor én benne vagyok. – egyeztem bele, de igazából nem értettem, hogy miért szeretne ennyire vásárolni…velem. Elvégre a pasikat nem szokta így lázba hozni a pénzköltés. 
- Szuper! – mondta, majd behajtott a pláza földalatti parkolójába. 
Kiszálltunk a kocsiból, majd liftbe szálltunk. Odabent állt három fiatal lány, akik egyből sugdolózni kezdtek a hátunk mögött.
- Elnézést. – szólalt meg az egyik lány vékony, izgatott hangon, és megbökte Harry vállát – Kérhetek egy autogramot?
- Persze. – Harry hatalmas mosollyal fordult feléjük, és a toll után nyúlt. 
- Köszi. – mondta sípoló hangon a második lány – Te Olivia vagy, ugye? – fordult felém.
- Aha. – a válaszomra pedig a kezembe nyomta a tollat, és a papírt. Nem először kértek tőlem autogramot, de még mindig furcsának éreztem. Miközben aláírtuk a papírjaikat, képeket is készítettek rólunk.

- Ti most jártok? – szólalt meg a harmadik lány is, mire Harry-vel egymásra néztünk. Mind a ketten zavartan mosolyogtunk, majd elkaptuk egymásról a tekintetünket.
- Harry segít nekem felkészülni a következő adásra, ugyanis az ő számukat énekeljük majd. – válaszoltam gyorsan.
- Pedig összeillenétek. Én örülnék neki. – mondta ismét a harmadik lány. 
- Drukkoljatok hétvégén. – mondtam nekik, hogy eltereljen a szót a kínos témáról, és végre valahára kinyílt a lift ajtaja is.
- Hozzá fogsz szokni. – szólalt meg Harry, mikor már a butikok kirakatát nézegettük.
- Mihez?
- Láttam, hogy még meglep, ha autogramot kérnek. Ugye?
- Ja? Igen. 
- Először nekem is fura volt, de idővel már fel sem fog tűnni. 
- Paparazzik jobbról. – súgtam neki halkan, majd bemenekültünk előlük az egyik ruhabutikba.
- Mindenhol megtalálnak. – tekerte a fejét Harry – Várd ki a végét, hogy mit hoznak majd ki ebből.
- Miből?
- Belőlünk. Abból, hogy együtt vásárolunk. 
- Ugyan már. Mégis mit lehet kihozni a vásárlásból?
- Semmit, esetleg azt, hogy együtt vagyunk. – vont vállat lazán.
- Nem baj.
- Nem? – húzta fel a szemöldökét, és kíváncsi, mégis mosolygó tekintettel nézett rám. 
- A rajongóid tudják, hogy nincs így. Ne aggódj.
- Én nem aggódok. Nekem semmi bajom nem lenne azzal, ha járnánk.
- Tessék?
- Mármint ha azt hinnék, hogy járunk. – javította ki magát gyorsan, és zavarában fürtös hajába túrt. 
- De jó az a ruha. – kiáltottam fel, és egy virágos szoknyaruhát vettem le az állványról, hogy legyen valami okom témát váltani. 
- Próbáld fel. – bíztatott Harry, és fejével a próbafülke felé bökött. 
- Oké. Pillanat, és jövök. – mondtam, majd pillanatokon belül már a ruhát ráncigáltam magamra. Egész jól állt, mondjuk nem éppen az én stílusom. Igazából más esetben rá sem néztem volna, de most ez volt kéznél, hogy el tudjam terelni a beszélgetés tárgyát… Mint ahogy mindig teszem.
Felöltöztem, és visszamentem Harry-hez, aki éppen most köszönt el pár rajongójától, akikkel eddig fotózkodott. 
- Azt hittem, hogy megnézhetem rajtad. – nézett rám széttárt kezekkel.
- Nem az én stílusom. – vontam vállat, és tovább válogattam, ő pedig követett, és néha ajánlott pár darabot. Persze mindet elutasítottam egy-egy lesújtó nézéssel. Közben többször szaladt oda hozzánk pár rajongó, akik fotót, és aláírást szerettek volna, és valamilyen okból mindegyik össze szeretett volna minket hozni. 
- Mondtam, hogy ez lesz. – mosolygott Harry, miután újra magunk maradtunk. 
- Majd te tweet-elsz pár mondatot nekik, hogy megnyugodjanak, és ne akarjanak kinyírni engem. – nevettem rá.
- Kinyírni? – értetlenkedett.
- Harry… - fordultam felé – Nem vetted észre, hogy az eddigi nőid micsoda kommenteket, meg üzeneteket kaptak? Ott van Taylor Swift. Biztos vagyok benne, hogy van egy-két olyan rajongód, akik még mindig háborút terveznek ellene, csak mert megcsókolhatott téged. 
- Ugyan már. Az más. 
- Más hát, mert ti tényleg együtt voltatok, mi meg csak haverok vagyunk.
- Barátok. – javított ki.
- Akkor legyünk barátok. – mosolyogtam rá, és belebokszoltam egyet a mellkasába, mire válaszul egy színlelt, sértődött pillantást kaptam.
- Nem iszunk meg egy kávét? Még arra sem volt időm, ugyanis valaki hajnalok hajnalán kirángatott az ágyból. – néztem rá szúrósan, mikor már a második emeletre vezető mozgólépcsőn álltunk. 
- Nekem be kell ugranom a hangszerboltba pár cuccért, de te állj sorba addig. Én fizetek. – majd a kezembe nyomta a pénzt.
- Oké. Mit kérsz?
- Forrócsokit, sok tejszínhabbal, és csokireszelékkel a tetején. – válaszolt halál komolyan, én pedig kérdőn néztem rá – Mi van? 
- Forrócsokit? 
- Aha. De ne felejtsd el, hogy mit kértem rá.
- Igenis, tanár úr. – aki olyan, mint a kisgyerekek.
Bementem a kávézóba, ahol természetesen a fiatal lányok, és egyaránt a felnőttek is összesúgtak mögöttem. Egy idős néni jött oda hozzám, és autogramot kért az unokájának, miközben kikértem Harry forrócsokiját, és az én tejes kávémat.

- Köszönöm, aranyoskám. – köszönte meg a néni, mikor átadtam neki a papírt, és a tollat. A két pohárral a kezemben megfordultam, és elindultam ki a kávézóból. Vagyis csak indultam volna, ugyanis valaki közvetlenül mögöttem állt, talán túlságosan is közel, és teljes erőből belerohantam, a poharak tartalmát magamra, és rá borítva. Idegesen néztem végig a ruhámon, ami teljesen elázott, a lábaimat pedig égette a forrócsoki, amiből én kaptam a nagyobb adagot. Felnéztem a fiúra, aki többször kért bocsánatot, miközben én magamban szitkozódtam. 
- Bocsánat, Olivia. Sajnálom, csak köszönni akartam. – szabadkozott. A szemei elkápráztattak, éppen úgy, mint az első találkozásunkkor.

2. fejezet: A pasibarlangban

A kanapén feküdve, csukott szemmel hallgattam újra és újra a Gotta Be You című számot. Magam sem értettem, hogy miért, hiszen rettentően bosszantottak Harry magas hangjai, de valahogy mégis megnyugtatott. 
- Hahóóóó! – a kivágódott ajtón Victoria vágtatott be, Tracy-vel a nyomában – Hallom gyakorolsz. Hogy ment az óra? – körbenézett – És hol a tanárod?
- Otthon. – válaszoltam anélkül, hogy rájuk néztem volna.
- Simon szerint jól ment az óra. – szólalt meg Tracy, mire felpattantam.
- Mi? Ezt ki mondta?
- Ő. Alig egy fél órája kapott egy hívást, amiben a rejtélyes tanárod elmondta neki, hogy remekül ment a gyakorlás, és hogy holnap is jön.
- Apropóóóóó. – nézett rám Vic, miközben ledobta magát a kanapéra, és bekapcsolta a tévét – Ki a tanár?
- Harry. 
- Milyen Harry?
- Harry Styles, a One Direction-ből. – a válaszom egyszerű volt, de a lányokat annál jobban meglepte a dolog.
- Neeeeeee. – sápítozott Vic – A cuki göndör?
- Ja.
- Jaaaa? Ezt csak így mondod? – Tracy-t nem sok dolog hozta lázba, de úgy láttam, hogy Harry nevének kiejtése óta sokkban volt.
- Miért fontos ez? – kérdeztem őket.
- Te jó ég! Micsoda lehangoló vagy. – Vic gúnyosan nézett rám.

- Nemhogy örülnél neki. Ez szuper lehetőség, hiszen világhírű. Oké, hogy egész Anglia ismer már minket, de őket az egész világ ismeri, és jól jön egy kis segítség. – ecsetelte Tracy.
- És az sem hátrány, hogy rohadt jó pasi. – kuncogott Victoria, amire mosolyogva megtekertük a fejünket. Tipikus. – Azt mondtad, hogy jön holnap is?
- Igen. De nem azért, hogy rajta csüngj, hanem azért, hogy segítsen. Csodálom is, hogy visszajön, mert ma eléggé hülyén viselkedtem vele. 
- Mit csináltál már megint? – Vic szemforgatva nézett rám – Simon megmondta, hogy normálisan viselkedj vele. Belegondoltál egyáltalán abba, hogy rohadtul nincs neki arra ideje, hogy a téged pesztráljon? Gondolom, van jobb dolga is.
- Jól van na. Elkezdtünk énekelni, nekem meg nem ment a magas hang. Rohadtul éreztem magam előtte, mégiscsak az ő dalukat fogjuk énekelni, és én meg elszerencsétlenkedem. – folyt belőlem a szó.
- Oké. Fejezzük ezt be, és menjünk aludni. – próbálta lecsillapítani a hangulatot Tracy. Általában ő volt az, aki villámhárítót játszott köztünk, mert Vic és én ugyan olyan természetűek vagyunk, és általában nem tűrjük, hogy a másiknak legyen igaza.
- Én fürdök először. – pattant fel Vic, és már el is tűnt a becsapódó fürdőajtó mögött.


Másnap arra ébredtem, hogy valaki eszét vesztve nyomja a csengőt. Ránéztem az órára, ami még csak nyolcat mutatott. 
- Mi a franc… - kimásztam az ágyból, és csukott szemmel csoszogtam el a bejáratig, ahol még mindig szólt a csengő. Kinyitottam az ajtót, ahol az újdonsült magántanárom állt, kezét még mindig a csengőn tartotta.
- Befejeznéd? – kérdeztem fáradtan, majd a keze után nyúltam, és félrelöktem azt. 
- Felébresztettelek? – kérdezte, de biztos voltam benne, hogy nagyon jól tudja a választ rá. Arcán hatalmas, vidám mosoly terült el, és rendkívül kipihentnek tűnt. 
- Mi a francot keresel itt hajnalok hajnalán? – a kérdésem közben belépett a lakásba, és a szokásos módon elterült a kanapén.
- Érted jöttem.
- Értem jöttél? Mégis hova akarsz engem vinni? – egyből felébredtem, és hatalmas, kíváncsi szemekkel néztem rá.
- Az meglepetés. 
- Nem szeretem a meglepetéseket, Harry. – most először mondtam ki a nevét, amin ő is meglepődött.
- De óránk lesz, te vagy a diák, és én vagyok a tanár. Én vagyok a főnök. 
Felhúztam a szemöldökömet, mire kisfiús mosolyra húzta a száját. 
- Kérek negyed órát. Oké? 
- Elég lesz negyed óra? – csodálkozott.
- Nekem nincsenek égnek álló, kusza fürtök a fejemen, amiket óráikig kell igazgatnom, hogy álljanak valahogy. – vágtam oda neki, és kedvességet színlelve mosolyogtam rá. 
- Nem igazgatom órákat. – sértődötten túrt a hajába, én pedig nevetve otthagytam. 
Berohantam a szobába, és felkaptam egy fehér, horgolt ujjatlan felsőt, egy farmer rövidnadrágot, aminek az eleje csipkével díszített, illetve egy narancsságra tornacipőbe léptem bele. Csinos, mégis kényelmes öltözéket akartam, ki tudja, hogy hova visz ez az őrült. Hosszú, barna hajamat kontyba kötöttem, és tettem az arcomra egy kis pirosítót, a szemeimet pedig tussal, és szempillaspirállal emeltem ki.

Fogtam egy táskát, és elindultam a nappaliba. Harry a kanapén ült, és nézegetett valamit. Jobban megfigyelve láttam, hogy a lányokkal közös képeinket nézegeti. Csináltunk egy albumot, mikor bekerültünk a versenybe, és ebbe rengeteg képet tettünk, visszatekintve egészen a kiskorunkig.
- Az nem éppen publikus. - szólaltam meg az ajtófélfának dőlve, mire ő összerezzent ijedtében.
- Nagyon cuki vagy meztelenül. – mutatta felém az egyik kiskori képemet. 
- A „cuki” nem éppen az a szó, amit egy lány szeretne hallani a meztelen testére vonatkozva. – mondtam neki tettetett komolysággal, mire elvörösödött. Elnevettem magam, ő pedig felpattant a kanapéról, és az ajtó felé indult.
- Induljunk. – mondta határozottan, és kitolt az ajtón.
- Hova megyünk? – kérdeztem az autóban ülve.
- Próbálni. 
- De miért nem lehet otthon próbálni?
- Mert nem mi próbálunk, hanem a banda.
- Milyen banda? – néztem rá értetlenül.
- Hát milyen? A mi bandánk.
- A 1D? Minek viszel te engem a ti próbátokra?
- Hogy halld a hangunkat.
- Bekapcsolom a CD lejátszót, és hallom a hangotokat. 
- Nagyon vicces kedvedben vagy ma, ugye? – kérdezte mosolyogva.
- Nem vicceltem. – meredtem rá komoly tekintettel, amire csak megcsóválta a fejét. 
- Megérkeztünk. – szólalt meg pár másodperc múlva. Egy nagy ház előtt álltunk meg, majd bementünk egy kisebb ajtón. A terem úgy nézett ki, mint egy igazi pasi barlang. Egy csocsóasztal volt középen, az egyik sarokban egy kanapé, azzal szemben egy nagy tévé, amire rá volt kötve valamilyen játékkonzol, a másikban pedig mindenféle hangszer. Mikor beléptünk az ajtón, éreztem magamon a kíváncsi tekinteteket.

- Hali. – pattant fel az egyik fiú a nagy fotelból, és elém ugrott. 
- Louis Tomlinson. – mutatkozott be. 
- Olivia Wilson. 
- Oké. – Harry pillanatok alatt szétszakította a kézfogásunkat, és a terem közepe felé tolt – Ők itt Liam, Niall és Zayn. Fiúk, ő Olivia. 
- Örülünk, hogy megismerhetünk személyesen is. – fogott velem kezet Zayn – Fantasztikusak vagytok, és Harry rengeteget mesélt rólad tegnap. 
- Tényleg? – néztem Harry-re mosolyogva, de ő elfordította a tekintetét, és a többiekhez szólt. 
- Kezdjük srácok, mert van még ezer dolgunk. 
- Mindig ilyen… öhm… parancsnokként viselkedik? – súgtam oda Liam-nek, aki mellettem állt.
- Ez még semmi. – nevetett – Látnád a koncertek előtt. Nem néznéd ki belőle, mi? 
- Oké. Igazából ez nem hivatalos próba, csak miattad hoztuk össze. – fordult felém Harry. 
- Miattam? Miért?
- Segíteni. – szólalt meg Louis nagy mosollyal az arcán, a hatalmas kék szemei csak úgy vibráltak az arca közepén.
- Ohhh… Értem. Asszem. 
A fiúk többször is elénekelték a számot, és én úgy éreztem magam, mint egy rajongó tinilány. Felülmúlhatatlan érzés volt, hogy mind az öt srác nekem énekelt. 
- Most te jössz. – mondta Harry, és felhúzott a kanapéról, ahol eddig ültem.
- Mi meg lelépünk. – mondta Niall.
- Máris? – néztem rájuk megdöbbenve.
- Csak beugrottunk, mert Harry megkért rá, hogy segítsünk megmutatni neked, hogy hogyan add elő a számot. – szólalt meg Liam is.
- És hogy felspanoljunk kicsit. – tette hozzá Louis mellém lépve – Maradhatok? – Harry felé fordult, aki egyből rávágta a válaszát:
- Nem. Hárman nem megyünk semmire sem. 
- Jóóóó. Akkor mindegy. – mondott le róla Louis, majd miután mindannyian elköszöntek, magukra hagytak minket.