16. fejezet: Egy ismerős a zűrös korszakból

Sziasztok! Íme a mai rész, amiben színre lép az az ember is, akit nagyon utálni fogtok, és aki még Harry-nél is jobban felforgatja Carrie életét.
Ezen kívül elárulom azt is, hogy ma hajnalban befejeztem a következő, azaz a harmadik történet írását is. Szerintem igazán egyedi lett az alapsztori, és az epilógussal pedig nagyon meg vagyok elégedve, ugyanis valamiért nagyon különlegesre sikeredett. De erre még elég sokat kell várni, ugyanis még közel sincs vége ennek a történetnek sem. ;)
Ezen a héten már nem, de a jövő héten biztosan nekiállok a negyedik sztorinak is. Már van pár ötletem, de még nem rajzolódott ki előttem semmi konkrét.

Azt akarja, hogy megismerjem a kishúgomat? Az én kishúgomat? Tehát az alatt a nyolc év alatt született még egy lánya, akivel pótolni tudott engem. Mondjuk igazából nem is tudom, hogy akart-e engem valaha is pótolni. Mert mégsem hiányozhattam neki annyira, hogy pótolni kellejen. Elvégre egyszer sem hívott fel, hogy mi van velem. Nem érdekelte, hogy élek-e még. Az sem érdekelte, hogy meggyógyultam-e. Nem törődött sem velem, sem pedig azzal, hogy az apám még bírja-e idegekkel a gondozásomat. Az apám…Az, aki most idehívta őt. Az, aki azt hitte, hogy most majd más lesz, mint régen, és az anyám kíváncsi lesz rám. Apa el sem tudja képzelni, hogy most mennyire elrontott mindent. Most nem csak a seggfej volt legjobb barátom a gondom, hanem még ez is. Egy dologgal még meg tudnék birkózni, de kettővel? Lehetetlennek érzem. Csak azt nem tudom, hogy miért jött el Amerikából. Azért, hogy az arcomba vágja, hogy van egy másik lánya helyettem, akiről fogalmam sem volt? Bármit kinézek belőle. Bármit, azok után, hogy elhagyott engem tizenkét éves koromban. Elhagyott engem, és apámat is, és ezt soha nem fogom megbocsátani neki. 

- Bejöhetek? – nézett be Dona az ajtómon.

- Persze.

- Jobban vagy? 

- Szerinted? Elég gondom van a múltammal már így is, erre most megjelenik itt ez a nő…az anyám. – az utolsó szót undorodva mondtam ki – Azt hiszi, hogy szükségem van a segítségére. 

- Lehet, hogy helyre akarja hozni a kapcsolatotokat.

- Ezen nincs mit helyrehozni. Ő nem tartozik a családomhoz, csak te és apu. Apu, akit most meg tudnék fojtani.

- Nem ő hívta ide az anyádat, csak telefonált neki, hogy tudjon rólad. 

- De miért pont most? Nem fogom azt tenni magammal, mint régen.

- Sokszor beszélnek, csak te nem tudtál róla. Anyád kíváncsi rád. 

- Mi?

- Bizony. Nem gondolod, hogy el kellene menned hozzá? 

- Nem. 

- Megismerhetnéd a testvéredet.

- Nekem nincs testvérem. Volt egy, még kilenc éve, egészen addig, amíg agyon nem veretett a haverjaival. 

- Menj el hozzá.

Dona elég sokáig győzködött, ezért most itt vagyok. Itt állok a Kingthsbrirge Hotel liftjében, és éppen az anyámhoz tartok.

- Szia! – nézett rám meglepetten, mégis kissé félve az anyám, mikor ajtót nyitott – Gyere be!

- Kösz. – mondtam halkan, mikor beléptem mellette. 

- Nagyon örülök, hogy itt vagy. A húgod most nincs itt, elment Peter-rel sétálni, de szerintem hamarosan visszaérnek. Addig gyere, és ülj le. – hívott be a nappaliba. 

- Oké. 

- Örülök, hogy itt vagy. 

- Már mondtad! – flegmán feleltem neki, de rá sem néztem, inkább a szobát pásztáztam a szememmel. 

- Hogy vagy? 

- Komolyan kérdezed? – kaptam rá a tekintetemet – Mégis hogy lennék? Két héten belül, két olyan emberrel is találkoznom kellett, akik tönkretették az életemet, és akikről azt gondoltam, hogy többet nem is látom majd őket. Legalábbis azt reméltem. 

- Sajnálom! – hajtotta le a fejét. 

- Pfff…Sajnálod…Gondolom, hogy mennyire. 

- Kicsim, én tudom, hogy megbocsáthatatlan dolgot tettem, mikor…mikor…

- Mikor életem legnehezebb időszakában elhagytál? Igen, jól tudod. 

- Csak nem bírtam nézni, ahogy tönkremész.

- Tényleg? Azt, amit ő tett, talán egy kis segítséggel kihevertem volna egy idő után. De aztán te is elhagytál. Te, akinek segítenie kellett volna rajtam, akire mindennél jobban szükségem volt. Oké, hogy ott volt apa, és mindent megtett, ami telt tőle, de nekem szükségem lett volna az anyámra is. 

- Tudom. – a szemei megteltek könnyel.

- Ne merj sírni! Megértetted? Ne merészeld! Inkább nekem kellene, mert megint darabokban van az életem, és a szívem. Itt vagy te, és itt van ez a seggfej is… - ahogy megint rágondoltam, előjöttek a könnyeim. 

- Apád mesélte, hogy mi történt. Nem ismert meg? 

- Nem. 

- Miért nem hagytad ott? Beszélned sem kellett volna vele, tudomást sem kellett volna venni róla. 

- Mégis hogyan? Nem szállt le rólam, most meg főleg nem, hogy tudja, ki vagyok. 

- Akkor miért nem beszéltek? 

- Mert nem akarom látni. 

- Engem sem akartál, mégis itt vagy. 

- Ez most más. 

- Miért? 

- Miért? Biztos, hogy tudni akarod? Azért, mert irántad nincsenek érzéseim, sem jók, sem rosszak. 

- És iránta vannak? 

- Nem hinném, hogy rád tartozna.

- Szereted őt? 

- Tessék? Mi van? Egy szóval nem mondtam, hogy szerelmes vagyok belé. 

- Nem is a szerelemre céloztam. – mosolygott rám – Te gondoltál egyből arra. 

- Hagyjuk ezt a témát, rendben? Azt sem tudom, hogy miért jöttem el ide. Egy idióta vagyok. – felpattantam, és az ajtó felé vettem az irányt. Mikor a kilincsért nyúltam, valaki kinyitotta az ajtót kintről. Egy magas, barna hajú férfi lépett be, és meglepetten nézett rám. A figyelmemet mégis a karján ülő gyerek kötötte le. A barna, szög egyenes hajú kislány ugyan úgy nézett ki, mint én kiskoromban. Hirtelen szembe találtam magam a régi, duci Carrie-vel. 

- Tudod Jessica… - anyám felé fordultam, aki meglepődött, hogy a nevén szólítom – …igazad volt! Kár volt foglakoznom Harry-vel. El kellett volna küldenem már az elején, akkor legalább te sem lennél itt. 

- Maga pedig… - mondtam a velem szemben álló férfinek – vigyázzon a lányára, és szeresse őt mindig. Mert ki tudja, hogy ez a nő mikor lép le, hogy megint új életet kezdhessen. 

Ahogy kimondtam az utolsó mondatomat, kiléptem az ajtón, és a lifthez futottam. Egész úton hazafelé csak a kislányt láttam magam előtt. A kishúgom ugyan úgy néz ki, mint én, a kiköpött másom. Hülye voltam, hogy elmentem az anyámhoz. Most lehet, hogy az lenne a természetes, ha sírnék, de valahogy hidegen hagy ez a nő, a családjával együtt. 

Leszálltam a szokásos, házunkhoz legközelebbi megállóban, és az utat bámulva indultam el hazáig. A gondolataim mélyéről, melyek még mindig az anyám körül forogtak, egy kar rántott ki, amely elkapta a csuklómat. 

- Na végre! Egész nap itt szobrozok a házatokat lesve. Apádék elmentek, és csak rád vártam. 

- Mit…te mit keresel itt? 

- Szerinted? 

- Hogyan találtál meg? Honnan tudod a címemet? 

- Reménykedtél benne, hogy többet nem látsz, ugye? – nevetett rám gúnyosan a velem szemben álló szőke fiú, és erősen szorította a csuklómat. 

- Imádkoztam is érte. – néztem a szemébe. 

- Hát Isten nem nagyon szerethet. Na, de térjünk a tárgyra. 

- Engedj el! – rángattam a kezemet, de a szorítása semmit sem enyhült, sőt még erősebb lett. 

- Majd ha megkapom, amit akarok. 

- Hagyj békén!

- Mondom, majd ha…

- Jóóóó! – vágtam a szavába – Megkapod, csak eressz már el. 

- Mikor? – kérdezte, miután végre elengedte a csuklómat. 

- Megszerzem, de kell hozzá egy kis idő. Most van munkám, és…

- Egy hetet kapsz. Semmi többet. 

- Oké. – bólintottam. 

- És ne akarj átverni, mert tudom, hogy hol laksz! Sőt, azt is tudom, hogy hol van a Rose. – mondta, majd megfordult, és elsietett. 

Tudja, hogy hol van a Rose? Tudja, hogy hol dolgozok? De mégis honnan? És a címemre hogyan jött rá? Már csak ő hiányzott. Nem elég két ember a múltamból, most itt van egy harmadik is, méghozzá a zűrös korszakból. Hogyan szerzem meg, amit akar?