2016. június 24., péntek

2. fejezet: Forrófejű

Sziasztok! :) Habár az első részhez nem érkezett annyi visszajelzés, mint a bevezetőhöz, azért én hoztam nektek a második fejezetet! :) Remélem, azért tetszik nektek, és érdekesnek találjátok a sztorit! :) Mivel a részek  hetente jönnek, ezért ilyen rövidek! De ígérem, cserébe rengeteg izgalom lesz! ;)

●  Dal a fejezethez: Beyoncé - Sweet Dreams  ●
...ALEXIS DAVIS...
Az éjszakám borzalmas volt, csak úgy, ahogy az összes eddigi az elmúlt időszakban. A stressz, és a nyomás, ami a nyomozás miatt rám nehezedik, kikészít. Minden éjjel látom az apám arcát, majd ahogy holtan fekszik, több lőtt sebbel a testén. Nem láttam a halála után, de valamiért mégis erről álmodtam folyton. Aztán bevillant a kép, ahogy az idősebb Styles, és a fia fegyverrel a kezükben állnak a teste felett. Minden éjjel ugyan az az álom, ugyan az a gyötrelem. De ez az éjszaka ma más volt. Megváltozott pár dolog, ugyanis most egy új szereplő is színre lépett. Méghozzá a fiatal Styles. Göndör, barna haja a szemébe lógott, zöld szemei csak úgy villództak, arcán ugyan az a gúnyos mosoly, amit akkor láttam, mikor megismertem, kezében pedig egy füstölgő pisztolyt tartott. 
- Ma sem jössz értem? - zökkentett ki gondolataimból az öcsém hangja. Ránéztem a visszapillantóból, és láttam a szemében a remény sugarait.
- Öhm... Sajnálom, de nem fogok odaérni! - húztam el a számat, ő pedig szomorú lett. Megint. Rettentő érzés őt így látni, de már nem sokáig kell ennek így lennie. - Viszont megkértem Louis-t, hogy menjen érted! - próbáltam jobb kedvre deríteni, ugyanis nagyon szerette a kollégámat – Jó lesz? 
- Aha. - bólintott. 
- Bírod őt, nem? - pillantottam rá furcsán, ugyanis egy csepp lelkesedést sem láttam rajta. 
- Igen. 
- Akkor mi a baj? 
- Jobb lenne, ha inkább veled lehetnék. - emelte rám apró szemeit, amik kezdtek megtelni könnyel.
- Tudom, édesem. - szomorodtam el még jobban – Ne haragudj rám, de rengeteg a munkám. 
- Miért nem segít neked Louis? 
- Mert ezt csak én tudom elintézni. 
- Azt keresed, aki megölte apát? - tette fel a kérdést, én pedig kisebb sokkot kaptam, és majdnem belementem az előttem haladó kocsi hátuljába. 
- Tessék? - néztem bele újra a tükörbe. 
- Azért van ennyi munkád, mert apa gyilkosát keresed? - tette fel újra a kérdést.
- Öhm... - nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Igaz, hogy ő csak egy hét éves kisfiú, de sokkal okosabb az átlagnál. A szüleink halála után nem csak nekem, de neki is fel kellett nőnie. Bármennyire is azt akartam, hogy rendes gyerekkora legyen, lehetetlen volt ezt megvalósítani. A múltunk, és a munkám miatt is. - Igen! Őt keresem.
- Akkor jó! - bólintott. Elszántságot, és komolyságot láttam a kis arcán.
- Chris! - vettem én is komolyra a szót – Ezt nem mondhatod senkinek sem, jó? Senkinek. Ezt csak Lou, és te tudod.
- Oké! Nem fogom. - hevesen bólogatott, hogy meggyőzzön – Csak találd meg, és kerüljön börtönbe.
- Azon vagyok! - biztosítottam.
- Mondd meg Louis-nak, hogy háromra jöjjön! - kiáltott vissza a kocsiba, mikor kiraktam a sulija előtt. 
- Rendben! - mosolyogtam rá – Jó legyél! 
Büszke voltam az öcsémre, hogy ennyire felnőttesen viselkedik, és tudtam, hogy bízhatok benne. Mélyen belül azonban rettegtem. Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha ő nem lenne, ha totál egyedül lennék. Nem az, hogy bántam, hogy létezik, mert nekem ő a legnagyobb kincs ezen a világon. Viszont rettenetesen féltem attól, hogy baja eshet. Mert ez, amit csinálok, az ő életét is tönkre teheti. Ha rossz vége lesz, és meghalok, vagy ha esetleg lebukok, és tudomást szereznek róla, akkor árthatnak neki is. Éppen ezért kell titokban tartanom a létezését. Pontosabban kellett volna, mert én idióta pont az egyik Styles-nak kotyogtam el, hogy van egy kisöcsém. De nem aggodalmaskodhatok előre mindenen.

Mikor beértem a bárban, nem kellett csalódnom. Az öreg Styles már ott ült a szokásos helyén, és itta az első kávéját. 
- Jó reggelt! - léptem elé, műmosolyomat az arcomra öltve, miközben a derekamra kötöttem a kötényemet – Nahát, micsoda korai megint!
- Mint mindig. - kacsintott rám az öreg a szemüvege felett, és felém mutatta a poharát. Már olyannyira megszoktam a reggeli rituáléját, hogy tudtam, kéri a következő kávéját. 
- Még sosem kérdeztem ezt meg, de hogyan tud ennyi kávét meginni? - próbáltam vele csevegni – Nem árt az egészségének? 
- Mit nekem egy-két kávé? - rántotta meg a vállát, miközben belekortyolt, a már teli poharába – Az én egészségem miatt ne aggódjon, kedvesem! Olyanokat éltem már túl, amire magácska még csak nem is gondolna. - mosolyát én is egy mosollyal viszonoztam, de tudtam jól, hogy mire céloz, hogy miféle életet élt eddig.
- Jut eszembe! - fordultam felé pár perc múlva, mikor kiszolgáltam egy másik vendéget – Miután tegnap elment...
- Járt itt az unokám, tudom! - intett le illedelmesen – Találkoztam vele otthon. Pontosabban elrohanva mellettem, odavetette, hogy hiába várt rám itt. 
- Öhm... - húztam el kínosan a számat – Igen! 
- Nem rendezett túl nagy jelenetet, ugye? - kérdezte az öreg, mintha csak a gondolataimban olvasna. Na, még csak az kéne! 
- Nem mondanám nagynak, inkább csak egy közepesnek. - nevettem rá – De lerendeztem! - biztosítottam az öreget. 
- Nagyon helyes! - bólintott elismerően – Nem árt, ha közben helyre rakják. 
- Viszont egyáltalán nem hasonlít önre! - tekertem meg a fejemet – Maga annyira kedves, és illedelmes, ő pedig elég bunkón viselkedett.
- Tudom néha nagyon szemtelen, és modortalan tud lenni, de higgye el, hogy nagyon jó fiú. A legjobb! Nem csak azért mondom, mert az egyetlen unokám, hanem mert így is van. - ecsetelte az idős férfi, kedves mosollyal az arcán. Bármikor, ha szóba jött, látszott rajta, hogy teljesen odavan az unokájáért. De hogyan lehet oda egy ekkora felfuvalkodott seggfejért valaki? 
- Öhm... Szóval? Megbeszélték, amit akartak? - tértem rá a lényegre. Talán megint túlságosan is szókimondóan. - Na, nem mitha rám tartozna, csak ma sokkal jobb a kedve! 
- Nem, sajnos nem tudtam vele beszélni egyenlőre. - folytatta a beszélgetést, és kezdett egyre jobban megnyílni. Már nem volt olyan gyanakvó, mint pár hete. 
- Sajnálom! - húztam el a számat, és tényleg sajnáltam, hiszen azt hittem, hogy ki tudok belőle szedni valamit. 
- Előbb-utóbb csak lesz valahogy! - rántotta meg a vállát az öreg, és bizakodva mosolygott rám. 
- Nocsak! - böktem az ajtó felé – Talán előbb, mint az hinné! 
Az öreg követte a tekintetemet, így most már ketten bámultuk az imént érkezettet. A göndör hajú srác lopva nézett körbe a bárban, majd szinte figyelemre sem méltatva nagyapját, az én arcomon állapodott meg a tekintete. 
- Egy kávét kérnék! - ült le az öreg mellé egyetlen szó nélkül. 
- Neked is jó reggelt! - köszöntem neki negédes mosollyal, de azért hallatszott a hangomból a gúny. 
- Nem a legjobb, sajnos! - pillantott rám ugyan olyan gunyorosan, ahogy én őrá.
- Itt a kávé! - tettem le elé elég nagy lendülettel, minek köszönhetően kilöttyent a barna folyadék. 
- Ez forró! - kapta fel a kezét, amit sikerült leforráznom. 
- Van jeges tea is, ha le akarod hűteni magad! Úgy látom, hogy eléggé forrófejű vagy! - nevettem rá, mire az ő arca is megenyhült. Először elképedve nézett rám, majd egy apró mosolyt is megeresztett felém.
Nem gondolta, hogy valaki fel tudja venni vele a versenyt? 
Az öreg Styles-ra pillantottam, aki eddig a bajsza alatt mosolyogva figyelte a szócsatánkat. Talán még tetszett is neki, ahogy kiosztottam az unokáját. 
- Szóval? - hallottam a kérdést, amit már a göndör srác tett fel a nagyapjának. Éppen egy vendéget szolgáltam ki, de fél füllel Styles-éknál maradtam. 
- Honnan tudtad, hogy itt leszek? - mosolygott rá az öreg.
- Úgy hallottam ez a törzshelyed. - célzott itt arra, hogy én említettem neki egy nappal ezelőtt – Tehát? Mit akarsz tőlem? 
- Csak segíteni akarok! - vetette közbe egyből az öreg.
- Mondtam már, hogy nincs szükségem rátok. Se Benjamin-ra, sem pedig rád. Szakadjatok már le rólam. - felelte a fiú, cseppnyi ingerültséggel a hangjában. 
- Nem is az apádról van most szó. - próbálta nyugtatni az öreg.
- Tényleg? - nevetett fel flegmán a fiatal Styles – Nem ő állított rám, hogy beszélj le arról, amit akarok, és beszélj rá az ő ügyeire? Mert előre mondom, hogy nem akarok semmiben sem részt venni, amiben Benjamin részt vesz. Megmondtam, hogy mit akarok! 
- Tudom! Éppen ebben akarok segíteni. Engedd meg, hogy kifizessem, amire szükséged van! - fogta suttogóra az öreg. Vajon miről van szó? Mit akar a fiú, mit az apja, és mit a nagyapja? Minek kell neki pénz? Ha pedig akkora szüksége lenne rá, miért nem fogadja el? 
- Te most meg akarsz venni? - ámult az unoka. 
- Dehogy! Csak segíteni akarok, hogy apád ne tudjon közbetenni a terveidnek! - szabadkozott. 
- Azt akarod, hogy elhiggyem, hogy teljesen önzetlenül akarsz nekem segíteni? - enyhült meg egy kicsit a fiú – Miért? 
- Mert az unokám vagy, és mert szeretlek. Illetve rettentően örülök annak, hogy nem akarod azt csinálni, amit az apád akar. 
- Na, álljunk meg! Miért? Mármint miért gondolod, hogy el is hiszem ezt az egészet? - nevette el magát ismét gúnyosan a fiú – Ha tudtam volna, hogy ezért akarsz velem találkozni, már otthon elküldtelek volna a büdös francba! - mondta, és lehúzta a maradék kávéját – Ne nézz hülyének oké, se te, se Benjamin! - lecsapta a pénzt, amivel tartozott, majd kiviharzott a bárból, csakúgy, mint tegnap reggel. 
- Nem ment? - húztam el a számat, mikor pár perc múlva újra odaléptem az idős férfihez, és elvettem az unokája poharát. 
- Nem. - tekerte meg a fejét. 
- Nagyon makacs. - mosolyogtam rá – Mármint, ahogy eddig tapasztaltam. - védekeztem rögtön, nehogy azt higgye, hogy hallgatóztam. 
- Van egy stílusa, nemde? - nevette el magát az öreg is.
- Az biztos. - bólintottam. Nem is akármilyen! 

2016. június 17., péntek

1. fejezet: Az ifjabbik Styles

Sziasztok! :) Remélem, hogy már most felkeltette az érdeklődéseteket a Secret Mission! ;)
Meghoztam a legújabb fejezetet, amiben megismerkedhettek a fiatal Styles-szal, és Alexis-ről is megtudhattok pár meglepő dolgot.
Várom a kommenteket! ;)

●  Dal a fejezethez: Imagine Dragons - Monster  ●
...ALEXIS DAVIS...
Már lassan két óra telt el azóta, hogy Mr. Styles elfogyasztotta a reggelijét. Azóta legalább az ötödik kávéját itt meg. Tényleg sajnáltam az öreget, főleg azok után, hogy milyen beleéléssel, és mekkora szeretettel mesélt az unokájáról.
 - Még egy kávét, Mr. Styles? - léptem oda hozzá, és meglengettem felé a kiöntőt.
- Nem. - kapta fel a fejét, és rám mosolygott, de arca csalódottságot sugárzott. - Nem, köszönöm. Azt hiszem, lassan mennem kell. Nem várhatok itt egész nap. 
- Biztosan csak késik. - próbáltam biztatni – Az előbb mondta be a rádió, hogy elég nagy dugó van pár utcával odébb. Lehet, hogy ott ragadt.
- Azt nem hinném. - húzta el a száját.
- Miért olyan biztos ebben? 
- Eleve el sem akart jönni ide. Nem tetszett neki az ötlet, hogy nyilvánosan kelljen mutatkoznia velem. 
- Miért ne akarna? - nevettem el magam, mire rám kapta a tekintetét. Lehet, hogy túl messzire mentem? Nem kellene ennyire nyomulva kérdezősködnöm róla és a családjáról. Egy kedves embernek tűnik, de nagyon jól tudom, hogy ki ő. Vigyáznom kell, mert nem bukhatok le, még csak gyanús sem lehetek.
- Utál engem, és az egész családot. - tekerte meg a fejét, és az ölébe nézett. Kicsit megnyugodtam, mert egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki gyanakodna.
- Csak tini. - rántottam meg a vállamat – Nehéz kor, nemde? - próbáltam biztatni.
- Hmmmm.... - mosolygott az öreg újra, nosztalgikus arccal – Bárcsak még az lenne, akkor talán könnyebb lenne a dolgom. 
- Nem az? - érdeklődtem. Valójában fogalmam sem volt, hogy ki is a legfiatalabb Styles. Az öregről, és a fiáról mindent tudtam, de az unokáról semmit. Tudtam a létezéséről, de eszemben sem volt utána nyomozni, hiszen azt hittem, hogy egy kisfiú. Ez így megváltoztat mindent. Ezennel rákerült ő is a listámra.
- Nem. De jól esik, hogy ezzel engem is ilyen fiatalnak néz. - nevette végre el magát – Az unokám már igazi férfi. Makacs, mint az öszvér, és éppen ezért olyan nehéz vele. Mert pontosan olyan, mint...
- Maga? - mosolyogtam, mire ő csak bólintott egyet – Ne búsuljon!
- Köszönöm ezt a beszélgetést, de most tényleg mennem kell. Nem várakozok hiába. - nyitotta ki a tárcáját, és a szokásos bőséges borravalóval megjutalmazva engem, kifizette a fogyasztását. 
- Ha esetleg mégis jönne... - kezdtem, de ő illedelmesen leintett.
- Nem fog jönni! - hajtotta le a fejét ismét szomorúan.
- Remélem, hogy minden jóra fordul. - mondtam neki együtt érzőn. 
- Holnap találkozunk! - intett, majd kilépett a bárból.
Tényleg sajnáltam az öreget. De akár hányszor meglágyult egy kicsit a szívem iránta, egyből emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ki is ő, és hogy miket tett. Annyira szerethető, és kedves ember lehetne. Olyan kár volt, hogy ez az öreg az, aki. Nem csodálom, hogy az unokája nem akar vele találkozni. 
Ha nekem ilyen családom lenne, én sem akarnék? Vajon elítélném őket vagy kiállnék mellettük? Nem tudom. De azt tudom, hogy bármit megadnék azért, hogy újra normális, teljes családom lehessen, hogy visszakaphassam a szüleimet. De ez lehetetlen.

Alig telt el fél óra, mikor arra lettem figyelmes, hogy egy fiatal srác lekezelő módon bánik az egyik, nálam is újabb pincérlánnyal. 
- Azt kérdeztem, hogy volt itt vagy sem? - hallottam meg a kérdését, miközben közelebb sétáltam. 
- Valami probléma van? - vágtam közbe akaratlanul is, mire mindkettőjük szeme rám szegeződött. Az új lány kapott az alkalmon, és elsurrant mellettem, mielőtt a bunkó vendég folytathatta volna.
- Öhm... - nézett rajtam végig a fiú, kinek az előző magabiztossága egyik pillanatról a másikra eltűnt. Arcát hosszú, göndör haj keretezte, szemei smaragdzöldek voltak, arca két oldalán pedig apró grüberlik jelentek meg, ahogy szólásra nyitotta száját. Hang viszont nem jött ki rajta.
 - Tehát? - próbáltam ösztönözni, hogy szólaljon meg végre.
- Öhm...én csak... - dadogta tovább, majd alig láthatóan megrázta a fejét, és bal kezével fürtjei közé túrt – Keresek valakit. - nyögte ki nagy nehezen.
- Elég sok mindenki megfordult ma már itt. - magyaráztam neki, mintha egy bolonddal beszélnék. Nem igazán szeretem azt a lekezelő stílust, ahogy az új lánnyal bánt.
- Ja. Persze. - bólintott, és hirtelen átváltott a dadogó kisfiú szerepről a nagyképű seggfejre – Egy öreg fószert keresek. Öltöny, szemüveg, fennhéjázó stílus. Elég feltűnő egyéniség, ha egyszer megszólal, az biztos. - mondta, hangjában némi undorral.
- Aha! - egyből tiszta lett a kép, hogy a legifjabb Styles-szal állok szembe – Mr. Styles-ot keresed! 
- Ilyen jól ismered? - húzta fel a szemöldökét, miközben leült a pulthoz – Adj már egy kávét, ha már itt vagyok! - utasított.
- Tessék? - most rajtam volt a sor, hogy felhúzott szemöldököm alatt kezdjem el őt méregetni. Komolyan, ekkora seggfej lenne? Egyáltalán nem hasonlít a nagyapjára.
- Bocs. - arcára megjátszott mosolyt öltött – Kérhetnék egy kávét? 
- Parancsolj! - bólintottam, és elé raktam egy csészét a forró, barna folyadékkal.
- Szóval? - kezdte egész normális hangnemben – Ismered az öreget, he? 
- Mr. Styles itt törzsvendég. - mondtam egyszerűen. 
- Pffff... - fújtatott, és körbenézett a helységben – Csodálom, hogy egyáltalán beteszi egy ilyen helyre a lábát. 
- Már megbocsáss! - esett le az állam a szókimondó stílusától.
- Semmi baj. - intett, és apró mosoly jelent meg a szája sarkában. Ezt most direkt csinálja? Nem vagyok az a fajta, akinek gyorsan eldurran az agya, tehát játszhatunk így is. - Szóval, ismered? - tért vissza az előző kérdésére.
- Aha. - bólintottam, de nem voltam hajlandó többet elárulni neki. 
- Bővebben? - tárta szét a kezeit – Volt ma már itt? 
- Aha.
- És? Hol van? 
- Nem tudom.
- Remek! - morogta inkább csak magának, de hallhatóan – Iderendel a világ végére, erre nincs is itt.
- Ha nem késtél volna három órát, talán találkoztál volna vele. - mosolyogtam rá negédesen. 
- Tessék? 
- A nagyapád már kora reggel itt várt rád. - magyaráztam.
- Szóval tudod, hogy ki vagyok? - csodálkozott el.
- Most már igen. - feleltem – Mr. Styles mesélt rólad. Majdnem két és fél órát várt rád itt. Nem ülhetett itt egész nap. 
- Nem, mintha lenne más dolga. - jegyezte meg halkan.
- Tudod, azt mondta, hogy hasonlítasz rá. - gondolkodtam hangosan.
- Még csak az kéne. - gúnyosan fújtatott egyet – Kicsit sem hasonlítunk, szerencsére. 
- Észrevettem. - nevettem el magam – A nagyapád egy kedves, és rendes ember, aki normális hangnemben szól másokhoz. Miközben te... - tekertem meg a fejemet. 
- Nem ismersz. - csapta le a csészéjét a pultra. Arca elkomorodott, és egy apró ideg ugrálni kezdett a szája felett. Ijesztővé vált. - Nem ismersz sem engem, sem pedig az öreget, és hidd el nekem, hogy nem is akarod őt megismerni. - felállt a székéről, pénzt tolt elém, majd szó nélkül kisétált a bárból. 
Bárcsak ne tudnám, hogy kik ők. Bárcsak fogalmam sem lenne arról, hogy ő, az apja, és a nagyapja léteznek. De sajnos rengeteg dolgot tudok róluk, és az összes erőmmel azon leszek, hogy a legfiatalabb Styles-ról is kiderítsek mindent. Hiába utálja a családját, attól még ugyan úgy benne lehet az alvilági ügyekben. Ahogy pedig elnéztem a fellengzős, nagyképű stílusát, nem is csodálkoznék rajta. Muszáj kitalálnom valamit, hogy közelebbről is betekintést nyerhessek a családjukba. 

Délután négy volt, mikor kiléptem a bárból, és a másik munkahelyem felé vettem az irányt. 
Azért dolgoztam pincérnőként, hogy közelebbről tudjam megfigyelni az idősebb Styles-ot. Tudtam, hogy minden napját itt kezdi, így ez volt a legegyszerűbb módja, hogy megismerkedjek vele. Szerencsém volt, és anélkül, hogy gyanúba keveredtem volna, sikerült beépülnöm. 
- Hogy megy? - lépett mellém az egyik kollégám, Louis Tomlinson, akivel pár éve együtt kezdtünk.
- Egyre jobban. - bólintottam, miközben a laptopon keresgéltem – Ma megismertem a legifjabb Styles-ot. Te tudtad, hogy nem is kisgyerek? Felnőtt férfi! Legalábbis velünk egykorú lehet. 
- Honnan tudtam volna, ha még te sem? - nevetett rám – Te vagy a szekértőjük. És milyen? 
- Szerinted? - fújtattam egyet – Nagyképű, arrogáns, és még sorolhatnám a hasonló jelzőket. 
- Davis! - a hangos, mély orgánumra Lou és én is összerezzentünk. A főnökünk lépett ki az irodája ajtaján, és csak intett a fejével, hogy menjek be. Laptopomat lecsapva, azonnal követtem az utasítást. Mikor beléptem a ki helységbe, az idős férfi csak biccentett egyet az asztalával szemközti székre, jelezve, hogy üljek le. - Mik a fejlemények? 
- Nagyon jól haladok, kapitány! - bólintottam – Egyre többet tudok Robert Styles-ról, és ma megismertem az unokáját is. 
- Remek! - bólintott elismerően. 
- Most már csak arra kell rájönnöm, hogy hogyan tudnék még többet megtudni róluk, és hogyan tudnék Benjamin Styles közelébe kerülni. Az összes nyomozásom arra vezet, hogy ő áll minden mögött. 
- És a legifjabb? Ő is benne lehet? 
- Nem tudom, főnök. Talán. De az öreg szerint utálja az egész családot, így nem vagyok benne biztos.
- Jó. - bólintott – Akkor csak így tovább, és nehogy nekem lebukjon. Vigyázzon, értette? Nem tudhatnak semmit a magánéletéről, és senki nem tudhat a nyomozásról engem és Tomlinson-t kivéve, mert ismeri Styles-ékat. Mindenhol lehet embere, talán még itt is. - mondta halkan, mintha bárki hallhatná – Habár még csak fiatal, kezdő rendőr, de megbízok magában. Az apja a legjobb emberem volt, önről pedig tudom, hogy nem a bosszú hajtja, csak az igazság. - egy helyeslő bólintással tudattam, hogy egyetértek vele – Most menjen haza, és gondolkozzon, hogyan tudna közelebb kerülni hozzájuk. 
- Rendben, főnök! - felálltam a székből, és kisétáltam az irodájából. Louis-tól elbúcsúzva az otthonom felé vettem az irányt. Az agyam a lehetőségeken kattogott. Eszembe ötlött pár lehetőség, de mind eszelős volt. Veszélyes dologba kezdtem bele, de ezt már akkor tudtam, mikor elhatároztam, hogy az apám nyomdokaiba lépek, és rendőr leszek. Tudni akartam az igazságot, és csak így érhettem el legális úton. 

2016. június 11., szombat

Secret Mission - 0. fejezet: Prológus

Sziasztok! Mint azt látjátok, az oldal már teljesen átalakult a legújabb történethez. Most pedig már el is olvashatjátok az Prológust, ami nagyon rövid lett, de ez ugye csak egy nulladik, felvezető rész.
Remélem, hogy tetszeni fog a Secret Mission is, legalább annyira, amennyire az eddigi történetek tetszettek.
Várom a véleményeket! :)

●  Dal a fejezethez: Alicia Keys - Girl on Fire  ●

London. Hűvös, esős és zord. 
A város, ahol élek, pontosan olyan, mint amilyen én vagyok. Legalábbis amilyenné az elmúlt öt év tett. Azelőtt boldog, és kiegyensúlyozott voltam, de egy csapásra minden megváltozott. 
Az egész ott kezdődött, mikor megszületett a kisöcsém Christopher. Már majdnem tizennyolc éves voltam, mikor az anyám újra terhes lett. Az egész család egy csodaként fogta fel, ugyanis az orvosok szerint már az én érkezésem is kétséges volt. Szerencsére Chris épen, és egészségesen jött a világra, viszont az anyukánk belehalt a szülésbe. Ez volt az első csapás. El kellett kezdenem felnőni, és mindenben segítenem kellett az apukámnak, aki rendőr volt. 
Az édesapám. A világ legjobb és legigazságosabb embere volt. Öt éve azonban élete legveszélyesebb küldetésére indult, ahonnan sosem tért vissza. Megölték. Hideg vérrel meggyilkolták. A holttestét sosem láthattam, mert állítólag annyira borzalmas volt, hogy sokkolt volna a látvány. Apám halála után tehát egyedül maradtam a két éves kisöcsémmel, akinek én lettem az anyja és apja is egyben. 
- Jó reggelt, öcskös! - borzoltam meg a kis szőkeséget a feje búbján, mikor elsétált mellettem. Éppen a reggeli újságot olvastam, és a kávémat kortyolgattam, mikor világoskék pizsamájában, és a hozzá illő szőrös mamuszában kicsoszogott a konyhába. - A reggeli az asztalon van. - mutattam egy tál színes, cukros, tejjel leöntött karika felé.
- Már megint müzli? - húzta el a száját, de azért elkezdte majszolni. 
- Más gyerek csak ezt enné. - nevettem el magamat. 
- Egyszer szívesen ennék palacsintát, vagy rántottát. - morogta halkan, talán csak magának. 
- Tudom, és sajnálom. - közelebb lépkedtem mellé, és leültem vele szemben – Tudod, hogy minden reggelünk rohanással indul. Alig van időm másra is. 
- Tudom. - mondta elhúzott szájjal, de azért megejtett felém egy mosolyt. A szívem meg akart szakadni. Egy ennyi idős kisfiúnak igazi család kéne, nem pedig egy huszonöt éves nővér, aki betölti számára az anya, az apa és a nővér szerepet is. De ezt elvették tőlünk. 
- Ígérem, hogy hamarosan jobb lesz. - simítottam meg az arcát, mire ő csak bólintott – Minden vissza fog állni a régi kerékvágásba, és akkor már lesz mindenre időm.
- Már jó lenne. Mióta az új helyen dolgozol, semmire nem jut időd. 
- Sajnálom, szívem! - hajtottam le a fejemet. Sosem akartam, hogy az öcsémnek rossz sora legyen. Miatta csinálok mindent, hiszen csak miatta élek. 
- Segítesz ma megcsinálni a rajz leckét? - csillantak fel hirtelen reménnyel teli szemei. 
- Öhm... Sajnálom, de ma nem jó. - húztam el a számat.
- Megint sokáig kell dolgoznod? - kenődött el.
- Igen. - bólintottam – De Mrs. Tate biztos tud segíteni majd a leckében.
- Mrs. Tate már öreg, biztosan nem tud rajzolni. - morgolódott, miközben magába tömte az utolsó kanál müzlit is. 
- Chris! - nevettem el magam – Az, hogy idős, még nem jelenti azt, hogy nem tud dolgokat. Az idős emberek bölcsebbek, és okosabbak. Sokkal többet tudnak, mint a fiatalok. 
- Na jó! - egyezett bele végül, nem mintha lenne szegénynek más választása – Talán tud segíteni. 
- Biztosan! - felkeltem az asztaltól, és újra megborzoltam a haját – Menj, és öltözz fel! Lassan el kell indulnunk. Fésülködni se felejts el!

Miután kitettem Chris-t az iskola előtt, elindultam a munkába. Pár hónapja egy bárban kezdtem el dolgozni. Nem kerestem sokat, de nem is a pénz miatt jelentkeztem, hiszen volt már más munkám. Ez a bár volt a megfelelő hely, hogy kiderítsek dolgokat, így az eredeti munkámnak köszönhető segítséggel sikerült bejutnom.
- Jó reggelt! - köszöntöttem azt a pár vendéget, akik már a pultnál ültek, és a reggelijüket fogyasztották. A bár nem csak kocsma volt, ugyanis a nap összes szakában konyha is üzemelt. Talán ezért is ment olyan jól az üzlet. 
- Itt a kedvenc pincérnőm! - hallottam meg a már jól ismert, kedves hangot a pult végéből. 
- Jó reggelt, Mr. Styles! - öltöttem fel a legkedvesebb mosolyomat, és elindultam a mindig jól öltözött, öltönyt viselő férfi felé – A szokásost?
- Igen! - bólintott az öreg, és a szemüvege felett nézett rám – Azt hittem, már nem is jön!
- Egy kicsit elhúzódott a reggelem. - nevettem – A kisöcsémet kellett iskolába vinnem... - kezdtem, de aztán rájöttem, hogy mit műveltem. Nem árulhattam el részleteket. Nem tudhat senki semmit sem a magánéletemről, főleg nem az öreg. 
- Van egy öccse? - mosolygott kedvesen.
- Öhm... Igen! - bólintottam. Most már mindegy volt. 
- Biztos a dacos korszakában van. - folytatta nevetve – Emlékszem, mikor az én unokám volt kicsi. Mindenki azt hitte, hogy majd a tinédzser kor lesz a legrosszabb, de a kisiskolás kor volt a rémálom. - mesélte nagy beleéléssel. Látszott rajta, hogy rajong az unokájáért, hiszen örömmel nosztalgiázott róla.
- Egy unokája van? - kérdeztem kedvesen. Nagyon jól tudtam a választ, mindent tudtam róla, és a családjáról, de úgy kellett tennem, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy ki ő. 
- Igen. - bólintott – Éppen ma találkozok vele végre. Régóta nem tudtam vele beszélni, mert kerül engem. Mindez nem lenne ennyire szomorú, ha nem egy házban laknánk. Mára csupán már csak a köszönőviszony maradt meg köztünk.
- Sajnálom! - húztam el a számat. Még sosem nyílt meg előttem ennyire, pedig minden napját itt kezdi, és mindig beszélünk egy pár szót.
- Semmi baj. - mosolyában szomorúságot láttam, és tényleg megsajnáltam egy pillanatra.
Bármennyire is szimpatikus, és kedves volt az öreg, tudtam, hogy köze van ahhoz, ami után az apám nyomozott. Ha pedig benne volt a keze, akkor neki is felelnie kell érte.
A nevem Alexis Davis, és olyan dologra készülök, amivel veszélybe fogom sodorni az életemet. 
De tudnom kell az igazságot!

2016. június 10., péntek

Epilógus

Sziasztok! :) Hát, elérkeztünk ide is, véget ért a Summer Love. Ahogy a többi történetemet, ezt is imádtam írni, annak ellenére, hogy volt pár hosszabb szünetem. De mindig visszatértem, és nem hiába. Ti mindig kitartottatok mellettem, és habár most elég kevesen vagytok, de remélem, hogy egy napon mindenki visszatér majd a blogra. :)
Nem is húzom tovább az időt, olvassátok el az epilógust, és véleményezzétek. Nem igazán akartam másfajta befejezést, ezt tartom méltónak, ha már olyan sokat kellett várnotok a végkifejletre. Remélem, hogy nem okoztam senkinek sem csalódást!

Hamarosan érkezik a következő történet! Még ma alakítgatom majd át hozzá a blogot! ;)

Emily Cook
„Mert az enyém voltál nyáron,
Most tudjuk, hogy ez majdnem véget ért.
Úgy érzem magam, mint a hó szeptemberben,
De én mindig emlékezni fogok,
Te voltál az én nyári szerelmem,
Mindig a nyári szerelmem leszel.

Mikor vége lett a dalnak, az öregek meghatódva tapsoltak, Evelyn pedig még mindig mosolyogva nézett Hugh-ra. Ez most neki szólt? Tényleg írt neki egy dalt? 
- Hogy tetszett? – kérdezte Hugh, mikor visszasétált mellé, és miután fogadta az elismeréseket. 
- Ez…Ez nekem szólt? – hitetlenkedett Evelyn. 
- Szerinted kinek? – nevetett, de aztán leolvadt az arcáról a mosoly...”

Becsuktam a könyvet, majd pár másodpercig elidőztem, ahogy a kemény borítón végig simítottam. Az előlapon egy homokba ejtett napszemüveg, és egy könyv volt, háttérben a csillogó, kék tengerrel. A cím pedig a homokba volt rajzolva: Nyári szerelem.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is megjelenik egy könyvem. Mióta az eszemet tudtam, író akartam lenni. Imádtam a könyveket, imádtam olvasni, minden egyes betűt úgy fogtam fel a könyvek lapjain, mintha valami csoda folytán kerültek volna oda. Most pedig... Most itt fogtam a kezemben ezt a csodás könyvet, és a saját közönségtalálkozómon tartottam felolvasást, egy londoni kis könyvesboltban.
Gondolataimból egy kisebb tapsvihar zökkentett ki, mire felemeltem a tekintetemet, és zavart mosolyt küldtem a velem szemben ülő embereknek. Egy-két kéz már a magasba emelkedett, jelezve, hogy szeretnék feltenni kérdéseiket. 
- Igen? - mutattam rá egy fiatal lányra, aki az első sorban ült, és ő is a könyvemet szorongatta. 
- Miss Cook! - kezdte cérnavékony hangon.
- Csak Emily! - biztattam mosolyogva – Nem vagyok olyan öreg.
- Öhm... Emily! Igaz, hogy a könyv a te életedet írja le? Evelyn valójában te vagy, ugye?- tette fel a kérdést, amire szerintem a fél világ kíváncsi volt. Feszült csend övezte, és mindenki azt várta, hogy feleljek.
- Nos, gondoltam, hogy ezt a kérdést valaki fel fogja tenni előbb-utóbb. - nevettem zavartan – Hát... Igen! Evelyn valójában én vagyok. 
- Hugh pedig Harry Styles? - jött a következő kérdés egy idősebb nőtől, akinél toll, papír, és egy diktafon volt. Valószínűleg újságíró lehetett. 
- Igen! - bólintottam. Biztos voltam benne, hogy ezeket a tényeket már mindenki régen tudta, csupán a megerősítésemre vártak. Sosem szerettem volna igazán kimondani, hogy a könyvem Harry és az én történetemet írja le, mert nem akartam, hogy csak miatta vegyék meg. - Mint azt már mindenki tudja, én voltam a lány, akivel évekkel ezelőtt Harry együtt nyaralt, majd letagadott. De a teljes történetet elolvashatják a könyvben. Legalábbis egy részét. 
- Számíthatunk folytatásra is? - tette fel az újabb kérdését a riporter.
- Nem tudni. Lehet róla szó. - rántottam meg a vállamat – Attól függ, hogy mekkora lesz rá a kereslet. Ha sikeres lesz a könyv, akkor talán írok egy újat. 
- Ez amolyan önéletrajz lett az ön részéről, nemde? - folytatta a kíváncsi újságíró.
- Valóban rólam szól a könyv, de nem írok le benne minden kis részletet. Amit csak rám és rá tartozik, az köztünk is fog maradni. Mondjuk úgy, hogy mi és a kapcsolatunk csak az alapköve volt a könyvnek. 
- Hát, mindenesetre kíváncsiak vagyunk rá, hogy mit tartogat még számunkra.
- Én imádtam a könyvet. - szólalt meg a fiatal lány, aki feltette az első kérdést. Mosolyogva nézett rám. - Akkor is tetszene, ha nem tudnám, hogy Harry-ről szól. 
- Ennek örülök. - mondtam megkönnyebbülve, mert láttam, hogy többen is egyet értettek a lánnyal – Nem azért írtam meg ezt a történetet, mert híres akartam lenni. Sosem akartam hírnevet magamnak, főleg nem Harry Styles által. Csak írni akartam. Ha azt szerettem volna, hogy miatta vegyék meg a könyvet, eleve nem titkolom, hogy rólunk szól. 
- Én szívesen olvasnék mást is tőled. - erősködött tovább a lány, én pedig egy hálás mosollyal jutalmaztam a támogatását. 
- Rendben! - lépett elém Jade, a legjobb barátnőm, aki azóta a menedzserem is lett. Ő biztatott, hogy kezdjek el végre írni, és írjam meg ezt a majdnem hét évvel ezelőtti történetet. - Aki még nem vette meg a könyvet, az megteheti a bejárat mellett. Miss Cook pár perc múlva megkezdi a dedikálást, addig is köszönjük a figyelmet. 
- Ez valami borzalmas volt! - túrtam a hajamba, mikor félrevonultam Jade-del, a tömeg pedig oszlani kezdett. 
- Miért? Dehogy volt az! Szerintem imádták! - barátnőm lazasága mit sem változott az évek során. 
- Csak azért, mert tudták, hogy róla szól. - morogtam dühösen – Tudtam, hogy ez lesz. 
- Szerintem ez hülyeség, Mondta a kislány, nem? Akkor is szeretné, ha nem tudná, hogy Harry-ről szól. - nyugtatott – Most pedig menj, mert alá kell írnod pár könyvet. 

A dedikálás elég lassan zajlott, de minden percét imádtam, annak ellenére is, hogy nyomasztott a könyvem sikere. 
- Szia! - köszönt a soron következő személy. Felnéztem, és felismertem benne a lányt, aki annyira támogatott a felolvasás után.
- Szia! - mosolyogtam rá – Hogy hívnak? 
- Ashley! - mondta vérvörös arccal.
- Nagyon szép neved van. - feleltem, miközben aláírtam neki a könyvet – Köszönöm, hogy úgy kiálltál mellettem. 
- Ez természetes! - húzta ki magát büszkén – Nagyon szerettem olvasni a könyvedet. Szerintem csodálatosan írsz, és engem egyáltalán nem érdekelt, hogy ki kicsoda benne. Nem azért olvastam el már kétszer az elmúlt egy hétben, hanem mert tényleg imádom. 
- Ez igazán jól esik. Köszönöm, Ashley! - mondtam meghatódva, és átnyújtottam neki a könyvét, már aláírva. 
- Én köszönöm! - mosolygott hálásan, és távozott.
Legalább két órán keresztül írtam még alá a könyveket, mire az utolsó ember is kisétált a boltból. Jade már hazament, mert még rengeteg dolga volt a többi közönségtalálkozóm megszervezésével. Komolyan, igazi felnőtt, felelősségteljes nő lett belőle, mióta befejeztük az iskolát. Minden dolgomat játszi könnyedséggel el tudott intézni a saját élete mellett. Az üzlet tulajdonosa rám bízta a zárást, így egyedül pakolgattam, mikor felcsilingelt az ajtó feletti csengő, jelezve, hogy valaki belépett a boltba. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy a „Zárva” táblát fordítottam kifelé. 
- Már zárva vagyunk! - kiáltottam egy halom könyv mögül. 
- Pedig reménykedtem benne, hogy még kapok egy autogramot a könyvembe. - hallottam meg a jól ismert, reszelős hangot, minek hatására majdnem kiugrott a szívem a helyéről, és egyből elejtettem a kezemben tartott könyveket. 
- Te...te mit csinálsz itt? - akadozott a hangom. 
- Tegnap akadtam rá erre egy Los Angeles-i könyvesboltban. - mutatta fel a kezében tartott könyvet. Az én könyvemet. - Arra gondoltam, hogy még ideérek a mai dedikálásra. De úgy látszik, elkéstem. - nézett körbe. 
- Hát... Még van egy kis tinta a tollamban. - mosolyogtam el magamat. 
- Gyere már ide! - nevette el magát türelmetlenül, és kitárta a kezeit felém. Nekem több sem kellett, nagy lendülettel megkerültem az asztalt, és szinte a nyakába ugrottam.
- Hogy kerülsz ide? - kérdeztem miután kibontakoztam az öleléséből – Nem Los Angelesben kéne lenned? Mi lesz a filmforgatással? 
- Az most nem olyan fontos. Te fontosabb vagy, és rettentően hiányoztál. 
- Te is nekem! - bólintottam, és egy csókot leheltem az ajkára. Ő egyből viszonozta, amitől a szívem újra olyan heves kalimpálásba kezdett, mint mindig, mikor megcsókolt.
- Fantasztikus lett a könyv. - ismerte be – Egy nap alatt kiolvastam. De...Hugh? Nem találtál valami jobban hozzám illő nevet? - viccelődött, mire nekem egyből rosszabb kedvem lett.
- Ne köss bele! - löktem egyet rajta, és távolabb sétáltam tőle.
- Mi a baj? - lépett elém, és megsimította az arcomat. 
- Az, hogy úgy érzem, csak miattad veszik és olvassák. - ismertem be.
- Ugyan már! - nevette le magát – Ez badarság.
- Badarság? Mióta használsz te ilyen szavakat? - nevettem – Mióta felcsaptál színésznek, nagyon kifinomult lett a beszélőkéd.
- Ne gonoszkodj! - húzta fel játékosan az orrát.
- Csak viccelek. - öleltem magamhoz – Tényleg nem baj, hogy hazajöttél? 
- Nem. - tekerte meg a fejét – Még pár napig maradhatok is, de utána vissza kell mennem. 
- Neeeee! - nyavalyogtam, és még jobban magamhoz szorítottam, mintha úgy nem tudna újra itt hagyni.
- Már nem tart sokáig, és akkor együtt leszünk. - ígérte, és lágy csókot lehet a hajamba. 
- Beszéltél a többiekkel? - simítottam meg rövidre vágott haját. Eleinte nagyon furcsa volt, hogy a göndör fürtjei nélkül látom, de aztán be kellett ismernem, hogy sokkal felnőttesebb és férfiasabb lett a fazonra vágott hajával. 
- Aha. - bólintott – Írogatják az új dalokat.
- Akkor visszatértek? 
- Nagyon úgy néz ki. Talán még Zayn is benne lesz. - hangja reményt sugárzott. Tudom, hogy mennyire megviselte őket, mikor Zayn kilépett a bandából. Harry teljesen összetört lelkileg, de a többiekkel sem volt más a helyzet. 
- Jobban szerettem, amíg énekes voltál. - mondtam elgondolkodva – A színészkedés sokkal több idődet elveszi. 
- Tudom, kicsim. - nyomott egy újabb csókot a fejem búbjára - Térjünk vissza a könyvedre. - tolt magától távolabb, és felém mutatta az irományom azon példányát, amit még mindig a kezében tartott – Valami nem igazán stimmel vele.
- Micsoda? - húztam össze a szemöldökömet. 
- Cook? - kérdezte, nekem pedig egyből mosolyra húzódott a szám. 
- Ez a nevem. - bólintottam megjátszott komolysággal. 
- Ez volt a neved. Miért nem használod az újat? - morogta.
- Harry! - mosolyogtam rajta, hiszen még ennyi idősen is úgy tudott duzzogni, mint egy kisgyerek.
- Jobban szeretném, ha tudná mindenki, hogy már összetartozunk hivatalosan is. 
- Tudja mindenki, hogy összetartozunk. Ezek után meg főleg. - mutattam rá a könyvemre – Összetartozunk. Eddig is így volt, és ezután is így lesz.
- Akkor is jobban tetszene, hogy Emily Styles szerepelne rajta. - vonta meg a vállát, de láttam, hogy már megenyhült. 
- Tudom! - bólintottam – De a lány, aki a könyvet írta, az még Emily Cook volt. Majd talán a következőt már Emily Styles írja.
- Lesz következő? - csodálkozott. 
- Csak rajtunk múlik. - mosolyomat egyből viszonozta, és egy csókkal koronázta meg. Tökéletes volt. 
Végre minden tökéletesen stimmelt az életemben. 
Csak egy nyári románcnak indult, de örökké tartó szerelem lett.

2016. június 9., csütörtök

59. fejezet: Ország-világ előtt

Sziasztok! :) Szomorúan tapasztaltam, hogy nagyon kevés visszajelzés érkezett a legutóbbi részhez. :( De ennek ellenére már ma meghoztam a legutolsó fejezetet, ami remélem, hogy tetszeni fog nektek. Még egy lezáró epilógus hátra van, amiből megtudhattok mindent, ami ebben a részben nem derült ki. Eredetileg már holnap reggelre tervezem, de attól függ, mennyire várjátok majd! :)
Ugyanis szeretném az új történetet már a hétvégén bemutatni nektek! ;)
Nagyon várom a véleményeiteket! ;) Egy-két szó is jól esik. 

Emily Cook
Jade szeme villámokat szórt felénk, miközben Dylan-nel kimentünk a tornateremből, hogy egy csendesebb helyen beszélgethessünk. Pontosabban, hogy ő elmondhassa, amit akar, mert nekem az égvilágon semmi mondanivalóm sem volt a számára. Az után a bizonyos nap után, mikor lebuktatták egymást Harry-vel, nem igazán voltam kíváncsi egyikőjükre sem. Hazudtak nekem mind a ketten, és ezt az átélt nyári kalandok és sérelmek után már nem tudtam elviselni. Így is fél éve teljesen holtponton voltam, nekik pedig még egy lapáttal sikerült rátenniük. Nem azt mondom, hogy nem tölt el megkönnyebbüléssel az a tény, hogy már nem kell Dylan-nel lennem, mert ha úgy vesszük, valamilyen szinten én is hazudtam neki. Elvégre sosem szerettem őt igazán, csak felejteni akartam. Esélyt adni arra, hogy boldog lehessek egy átlagos, kedves sráccal, és elfelejtsem a korántsem átlagos, világsztárt, akit teljes szívemből szeretek a mai napig. 
Hozzám egy olyan fiú illene, mint Dylan. De minek áltassam magam? Minek verjem át őt is, és magamat is? Talán működhetett volna köztünk ez a dolog, ha nem gondoltam volna folyton Harry-re, és nem hasonlítgattam volna őket össze. Ha Harry nem lenne, akkor Dylan lenne. De Harry nagyon is van, hiszen miközben Dylan próbálja elkezdeni a mondókáját, még akkor sem tudok rá figyelni, mert folyamatosan egy bizonyos gyönyörű arc jár a fejemben, hatalmas, csodás zöld szemekkel a közepén, barna, göndör fürtökkel keretezve.
- Khmmm... Szóval... - köszörülte meg a torkát Dylan, miközben az egyik kihalt osztálytermet választottuk ki a társalgáshoz. 
- Szóval? - kérdeztem, és próbáltam sürgetőnek hatni, ugyanis tényleg semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. Megértem őt, és valamilyen szinten nem is haragszok rá, hiszen azért csinálta ezt az egészet, mert engem akart. De jobb ez így, mind a kettőnknek. 
- Szóval... - lehajtotta a fejét, és a kezeivel kezdett babrálni. Én eközben leültem az egyik pad tetejére, ő pedig követte a példámat, és velem szemben foglalt helyet. - Nem is tudom, hogy álljak neki, ugyanis rettentően szégyellem magam. Szerettem volna minél előbb bocsánatot kérni, de eddig nem volt merszem. Tudom, hogy látni sem akarsz, ezért nem is mertelek zaklatni az elmúlt hetekben. Most is talán azért volt hozzá bátorságom, mert a srácokkal megittunk pár felest. - nevetett zavartan, és pedig elmosolyogtam magam. 
- Igen... Talán én is csak azért jöttem el veled, mert Jade feljavította a puncsomat rummal. - bólintottam. 
- Borzasztóan sajnálom, amit tettem. - váltott át ismét komolyabb hangnemre – De annyira féltem, hogy elveszítelek, hogy ő elvesz tőlem... Holott sosem tudott volna elvenni tőlem... - húzta el a száját, és a szemembe nézett. Én szemöldök ráncolva néztem rá, mert nem értettem, mire céloz. - Sosem tudott volna elvenni tőlem, mert soha nem is voltál az enyém. - magyarázta, és egy szomorú mosoly jelent meg az arcán – Még a vak is látja rajtatok, hogy mennyire szeretitek egymást, és mivel én is szeretlek téged, azt akarom, hogy legyél boldog. Van egy olyan érzésem, hogy ez csak vele lehetséges. 
- Nem tudom, hogy jár-e nekem a boldogság. - ismertem be. 
- Tessék? - nevette el magát hangosan – Miért ne járna? 
- Mert becsaptalak téged is.
- Dehogy csaptál be. - legyintett – Csak boldog akartál lenni, és én megértem. 
- Inkább én tartozok neked bocsánatkéréssel. - mondtam zavartan. 
- Nem. Nem hinném, ugyanis tényleg nem voltam veled őszinte. 
- Mármint? 
- Azon a napon szinte erőszakkal vettem rá Harry-t, hogy igyon velem, mert tudtam, hogy gondja van az alkohollal. Hallottam, hogy Jade-del beszéltetek róla... - magyarázta – Arra gondoltam, hogy ha jól leitatom, akkor nem fog odaérni a randira, amit megbeszéltetek, és te dühös leszel. 
- Honnan tudtál a randiról? - értetlenkedtem. 
- Aznap reggel nálad voltam, emlékszel? - kérdésére csak bólintottam – Valójában azért mentem, hogy kikérdezzelek az előző esti randidról. Miközben beszélgettünk, jött egy üzeneted. Tőle. 
- Igen. 
- Én kértem egy pohár vizet. Amíg behoztad, én elolvastam az üzenetet. Elkattant az agyam, és tudtam, hogy nem engedhetlek át neki. Nem tudtam, mi tegyek, de aztán kapóra jött, hogy teljesen véletlenül összefutottam vele az bevásárlóközpontban. Onnantól ment minden, mint a karikacsapás.
- A többi részletet pedig már ismerem. - húztam el a számat, és felfordult a gyomrom, miközben arra gondoltam, hogy mit csinált Harry a pincérlánnyal. 
- Nem teljesen. - tekerte meg a fejét – Nem feküdt le azzal a lánnyal. Csókolóztak, a lány benne lett volna, de aztán Harry leállította. 
- Honnan tudod? - kérdeztem reménykedve.
- Láttam. - ismerte be – Ahogy mondtam, muszáj volt megbizonyosodnom arról, hogy megteszi-e.
- De nem tette. - suttogtam magam elé, alig hallhatóan. 
- Nem. Mert szeret téged. - mosolygott rám Dylan, habár nem volt őszinte öröm benne. 
- Miért mondtad el mindezt?
- Már mondtam, ha vele lehetsz csak boldog, akkor hajrá! - bólintott határozottan, és biztatóan. Tényleg őszintének tűnt, komolyan gondolta, amit mondott. Láttam rajta, hogy nehéz neki, és rettentően sajnáltam, hogy nem tudom viszonozni az érzéseit, hiszen remek srác. Egy igazi főnyeremény... De nem nekem.

- Na végre! - kiáltott fel Jade, több tekintetet is ránk vonva ezzel – Hol a francban voltál már? 
- Beszélgettünk! - nyugtattam, miközben leültem mellé, és kortyoltam egyet a poharamból – Pfujj! Ebbe raktál még rumot, amíg nem voltam itt? - kérdésem inkább kijelentésnem hatott, és természetesen egyből tudtam, hogy igazam volt, barátnőm kárörvendő arcára pillantva. 
- Igyál! - biztatott – Lehet, hogy szükséged lesz rá.
- Mi? Miért? - értetlenkedtem, és kezdtem gyanakodni. 
- Semmi, semmi! - intett le, majd egyből elterelte a témát – Milyen hazugságokkal traktálta tele a fejedet, hogy visszaszerezzen? - kérdezte, és megvető pillantást küldött Dylan felé, aki pár asztallal odébb, már jókedvűen beszélgetett pár haverjával. 
- Nem akar visszaszerezni. - tekertem meg a fejemet, Jade szemei pedig kikerekedtek. Az én figyelmemet viszont, ahogy még egy-két diáktársamét is az kötötte le, hogy a színpadon elkezdtek valamit rendezgetni. - Élő zene is lesz? 
- Pedig azt hittem, hogy most majd térdem állva fog könyörögni. - mondta Jade, figyelmen kívül hagyva az érdeklődésemet a színpad irányába. 
- Nem. Szerinte nem lennék boldog vele, és beismerte, hogy sosem voltam az övé. - mondtam teljes nyugodtsággal. 
- Tényleg? 
- Aha... Szerinte... Ő is úgy gondolja, hogy én csak egy ember mellett lehetek boldog.
- Harry mellett! - mondta ki barátnőm azt, amit én nem tudtam még most sem elismerni – Öhm... Ha már itt tartunk! Van itt valami, ami neked készült. - húzogatta a szemöldökét, majd felpattant mellőlem, és a színpad felé vette az irányt. Mi ez az egész? 
- Halihó, fiúk és lányok! - hallottam meg barátnőm harsogó hangját, ugyanis a színpad közepén álló mikrofonba beszélt. Most már tényleg rettentő kíváncsi lettem, de ezzel nem voltam egyedül, hiszen szinte minden szempár Jade-et figyelte. - Remélem, hogy mindenki jól érzi magát, viszont szeretnék most egy kis figyelmet kérni tőletek. Pihenjetek egyet a sok tánc után! - nevetett – Van itt egy olyan ember, aki mindannyiunk számára ismerős lehet. Kérlek titeket, hogy hallgassátok türelemmel, és megértéssel... Mr. Harry Styles-ot! - harsogta a nevet a mikrofonba, minek hallatán egy emberként morajlott fel körülöttem a tömeg. Mindenki izgatott lett, én pedig lefagytam. Azt sem tudtam, hogy most mi fog történni, aztán akkor megláttam őt. Az egész diáksereg ordítani, és tapsolni kezdett, mikor meglátták a színpadra felsétáló fiút. 
Esetlennek tűnt, mint aki most áll először a nagyközönség elé. Jade közben visszatért mellém, persze több ember is egyből minket kezdett bámulni, és mutogattak felénk. Vagy csak felém? 
- Öhm... - szólt bele a jól ismert mély, és rekedtes hang a mikrofonba, mire egyből megszűnt a suttogás. Mindenki feszülten figyelte a színpadon álló fiút. - Valamit el kell mondanom nektek. - vett egy mély levegőt, és belekezdett a monológjába – Nektek, és az egész világnak tudnia kell az igazat. Rengeteg pletyka terjedt el mostanában arról, hogy van egy lány, akibe totál belezúgtam. Nos, igen. Tényleg létezik ez a lány, ő pedig nem más, mint Emily Cook! - itt végre rám pillantott, én pedig azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Mit művel? Tényleg felvállalja az egész világ előtt, hogy ismer? Szinte mindenki elkezdte felém nyújtogatni a nyakát, és döbbenetet láttam pár arcon. Éreztem, hogy elvörösödök, de mielőtt még el tudtam volna süllyedni zavaromban, Harry újra megszólalt a színpadon, hozzám beszélve – Abban a pillanatban beléd zúgtam, ahogy megláttalak a nyaraláson. Még soha nem éreztem magam ennyire szabadnak, és boldognak senki mellett. Nem kellett megjátszanom magam, az az átlagos fiú lehettem, aki amúgy is vagyok. Aztán elkövettem életem legnagyobb hibáját. Letagadtalak ország-világ előtt. Azt mondtam, hogy nem ismerlek, mert védeni akartalak az emberektől. Nem lehettem szerelmes, mert azt hittem, hogy akkor vége lesz az életemnek, és gyűlölni fog mindenki. De aztán egyre nagyobb lett a hiányod, minden pillanatban hiányoztál, és szenvedtem nélküled. Elkezdtem inni, mert azt hittem, hogy az majd segít. De nem segített, sőt, még messzebb taszított minket egymástól. Tudom, hogy rengeteget szenvedtél miattam, és mindenki bántott, mert azt hitték, hogy általam akarsz hírnevet szerezni. Utálhatsz, de nekem akkor is te jelented a világot. Mindennél jobban szeretlek, és nem tudok nélküled létezni. Remélem, hogy még emlékszel erre, mert már akkor szerettelek, mikor először hallhattad ezt a dalt. - mosolygott rám ,és ekkor fellépett a színpadra a One Direction többi tagja is, amitől újra felmorajlott a tömeg, és egy-két izgatott sikolyt is hallani lehetett. Mindenki megindult a színpad felé, de az én lábaim földbe gyökereztek. Aztán Jade a karomnál fogva elkezdett a színpad felé húzni. Elkezdődött a dal, és a srácok énekelni kezdték a dalt, amit Harry nekem írt még a nyáron. Látszott rajta, hogy mennyire meggyötört, de a szemei csillogtak, ahogy rám nézett, és nekem énekelt. 

2016. június 3., péntek

58. fejezet: Horror

Sziasztok! Köszönöm a visszajelzéseket, kommenteket! :) Nem tudjátok elképzelni, hogy mennyit jelent egy-két szó is.
Meghoztam a legújabb részt, ami nem sok újdonságot tartalmaz, de felvezeti az utolsó részt. Igen, ezen kívül már csak egy fejezet van hátra, plusz a lezárás. Remélem, hogy tetszeni fog, habár még nem döntöttem el, hogy milyen befejezése lesz. Két verzió van bennem! ;)
Addig is a legújabb rész, várom a véleményeket! :)

Emily Cook 
Rettentő sebességgel érkeztünk el a bál napjához. Jade könyörgésére, és Liam győzködésére nagy nehezen, de belementem abba, hogy elmenjek én is. Jade elmondása szerint nagyon örült, hogy végre kimozdulok vele, és nem csak otthon sajnáltatom magam. Liam pedig nagyon hálás volt, hogy nem neki kellett részt vennie a bálon. Erről persze Jade előtt nem beszélt ilyen nyíltan, de nekem nem egyszer rebegett hálát, hogy elmegyek helyette. Nem azért, mert nem akart Jade-del lenni, hiszen tudom, hogy legszívesebben minden idejüket együtt töltötték volna, csupán nem volt kedve az iskolatársaink között bulizni. Nagyon jól tudta, hogy egy perc nyugta sem lenne tőlük, és nem tudná élvezni az estét.
- Hidd el kicsim, hogy nagyon szívesen mennék veletek, de ez mindenkinek jobb lesz így. - nyugtatta Jade-et Liam, miközben az estére készülődtünk barátnőm szobájában. 
- Tudom, de olyan jó lett volna veled lenni! - nyavalyogta Jade a gardróbból, Liam-mel pedig szem-forgatva néztünk egymásra. Ezt a beszélgetést már legalább tízszer eljátszották az elmúlt két órában.
- Ígérem, hogy bepótoljuk. - biztosította a fiú – Elviszlek egy olyan bálba, ahol még életedben nem jártál, és ami ezerszer jobb lesz, mint ez a suli bál. - mondta Liam, miközben az ágyon feküdt, és valami nézhetőt keresett a tévében. Olyan sebességgel váltogatta a csatornákat, hogy időm sem volt felfogni, mi megy éppen. 
- Nem kell úgy felvágni, Nagymenő! - Jade szúrós pillantással nézett ki a gardrób ajtaján, de látszott rajta, hogy csak viccelődik Liam-mel – Jó leszek így? - lépett végre elő. Egy csodás fekete, hosszú ujjú csipkeruhát viselt, ami combközépig ért, az elejét pedig rengeteg rózsaszín rózsa díszítette. Abban a pillanatban Liam megállt a távirányító őrült nyomkodásával.
- Nem! - kiáltott fel, és felült az ágyon – Ez mi? Ez nem is ruha! Sokkal inkább csak egy kis rongydarab. 
- Mi? - nézett rá ijedten Jade, és a falon lévő nagy tükör felé fordult - Ennyire szörnyű? 
- Szörnyű? - lépett mögé Liam, és átölelte hátulról – Csodálatos vagy! - suttogta, és lenyomott egy puszit a nyakára. 
- Akkor mi volt ez a kitörés az előbb? - fordult felé Jade, és átölelte a nyakát.
- Semmi. - hajtotta le Liam a fejét. Én csak mosolyogtam, mert nagyon jól tudtam, hogy mi a baja, pontosan úgy, ahogy Jade is. 
- Életem... - suttogta Jade, és felemelte az arcát az állánál fogva.
- Hmmm? - morogta Liam.
- Mi a baj? 
- Ha tudtam volna, hogy ilyen szerelésbe mész, nem egyeztem volna bele, hogy egyedül menj. - duzzogta. 
- Nem egyedül megyek! - mosolygott rá barátnőm – Milly-vel.
- De lesz ott még rengeteg ember. - dünnyögte tovább Liam. Olyan volt, mint egy kisgyerek, még sosem láttam ilyennek. - Pasik.
- Te jó ég! - nevette le magát Jade – Szerinted kellene nekem más, mikor nekem van a világon a legjobb, és legédesebb szerelmem? 
- A szerelmed vagyok? - mosolyogta el magát végre Liam.
- Az egyetlen, és örök. - suttogta Jade, és megcsókolták egymást. 
- Khmmmm. - köszörültem meg a torkomat, mikor már percek óta csókolóztak. 
- Ja! - tért észhez Jade – Igen! Milly! Ideje lenne felöltöznöd! 
- Ha befejeztétek a turbékolást, akkor egyet értek. - nevettem rájuk, miközben Liam visszafeküdt az ágyra. 
- Hozom a ruhádat! - kiáltott Jade, és kiviharzott a szobából. Eddig csak egyszer láttam a báli szerelésemet, mikor felpróbáltam a boltban. Kicsit be kellett venni a derekából, így nem vihettem egyből haza. Jade ment el érte, és a sajátjával együtt elhozta. 
- Hogy vagy? - szólalt meg Liam, mikor kettesben maradtunk. 
- Egész jól, de nem sok kedvem van ehhez a bálozósdihoz. - húztam el a számat.
- Miért? Jó lesz! Végre lazíthatsz egy kicsit. 
- Minek kéne lazítanom? Elég laza, és nyugodt napjaim vannak így is.
- Milly! - ült fel, és rám nézett – Ugye tudod, hogy attól, hogy a legjobb barátnőd pasija vagyok, még ugyan úgy a te barátod is. Bármit elmondhatsz, mint a régi szép időkben. 
- Tudom! - mosolyogtam rá. 
- Bármit! Ha Harry-ről akarsz beszélni, azt is szívesen meghallgatom. 
- Miért akarnék róla beszélni? 
- Mert tudom, hogy még mindig szereted, ahogy ő is téged. Tudom, hogy hamarosan beszélni fogsz vele, és azt is tudom, hogy nem tudod, mi tévő legyél.
- Minek mondjak el neked bármit is, ha úgyis tudsz mindent Jade-től? - néztem rá megjátszott sértődéssel. 
- Igaz! - nevette el magát – De én akkor is itt vagyok neked! Rendben? 
- Rendben! - bólintottam, és pont ekkor ért vissza Jade, kezében a meseszép ruhámmal. 
- Bújj bele, hercegnő! - kacsintott rám Liam, és pedig a gardrób felé vettem az irányt. A ruhám szebb volt, mint amire emlékeztem, és végre tökéletesen illett rám. Fehér, ujjatlan, combközépig érő volt, és apró, csillogó gyémántok díszítették.
Belebújtam, majd a hozzá illő magassarkút is felhúztam, és belenéztem a tükörbe. Mintha nem is én lettem volna. A hosszú, barna hajam most egy nagy kontyba volt feltűzve, és a sminkem is vadabb volt a megszokottnál.
- Indulhatunk! - jelentettem be, mikor kisétáltam a gardróbból. 
- Azta! - nézett rajtam végig Liam – Lehet, hogy mégis inkább veletek kéne tartanom. Elkélne nektek a testőrség. 
Jade és én csak egy jót mosolyogtunk rajta, majd indulásra készen, Liam kocsijába ültünk, aki elvitt minket a suliig. 

- Hamarosan találkozunk! - suttogta Liam Jade-nek, miután adott neki egy csókot, és mielőtt kiszálltunk a kocsiból. Jade csak sejtelmesen mosolygott rá, ami először furcsa volt, de aztán nem foglalkoztam vele. Miután Liam elhajtott, a bejárat felé vettük az irányt. 
A bál az iskola tornatermében került megrendezésre, ami most teljesen megváltozott. Minden úgy nézett ki, mint egy mesebeli jégbirodalom. 
- Ez gyönyörű! - szaladt ki a számon, miközben körbenéztem. Mindenhol ledes égősorok voltak felakasztva, világító jégcsapokkal, és hatalmas, hópelyhekkel. Néhol még műhó is volt a padlón. Tényleg úgy nézett ki, mintha egy mesebeli világban járnánk.
- Jól hallottam? - játszotta magát Jade – Valami végre tetszik neked?
- Kuss! - intettem le, miközben magunkhoz vettünk egy-egy pohár puncsot – Keressünk egy aszalt!
- Ott is van egy! - mutatott Jade, és elindult az üres asztal felé. Hatszemélyes, körasztalok voltak kirakva mindenfelé, de a legtöbb már tele volt. 
- Hoppá! - hallottuk meg az irritáló hangot, mikor odaértük a kiszemelt helyhez – Egy szabad asztal! 
- A mi asztalunk! - sziszegte Jade idegesen. 
- Kettőtöknek? - vihogott Bree, aki egy magas, barna hajú fiú oldalán állt. Ő volt Adam Roberts, a focicsapat kapitánya. Persze, hogy vele jött. Ki mással jöhetett volna a vezető pomponlány, ha nem a focicsapat kapitányával? Természetesen Bree-t most is követtek a csatlósai, és azok partnerei. 
- Bree! - Jade kezdett egyre dühösebb lenni – Menj vissza ahhoz az asztalhoz, ahol eddig pihentetted a hátsódat, és hagyd, hogy jól érezzük magunkat. Nem vagyunk rád kíváncsiak, nem azért jöttünk. 
- Az asztalunk már foglalt. - intette le – Most ez a mi asztalunk! 
- Tudod mit, Jade... - szóltam oda dühöngő barátnőmnek. Le kellett állítanom, mert képes lett volna nekiugrani Bree torkának a bál kellős közepén. - Gyere, és keressünk egy másik asztal. Úgyis csak ketten vagyunk, valahol csak jut nekünk hely. 
- Háhhhh! - nevetett fel gúnyosan Bree, és a kiskutyái is utánozni kezdték, habár szerintem fogalmuk sem volt, hogy min kell kacagni – Mi az? A világsztár pasijaitok már le is pattintottak titeket? 
- Nem. Csak nem kíváncsiak az olyan nyafogó, kétszínű picsákra, mint te! - mondta unottan Jade.
- Hogy mondod? - hápogta Bree, nekem pedig nevetnem kellett – Te meg mit nevetsz? - nézett rajtam végig – Azt, hogy senkinek sem kellesz? Sem a világsztárnak, sem a focistának. Senkinek! 
- Tudod, még ha nem is kellek nekik, akkor is inkább maradok önmagam, nem pedig egy olyan álszent kurva, mint te! - mosolyogtam felé, neki pedig leesett az álla. Jade megállás nélkül vihogott mellettem, miközben sarkon fordultam, faképnél hagyva a még mindig szólni képtelen Bree-t. 
- Ez fantasztikus volt! - lelkendezett Jade – De még mindig azt mondom, hogy nem kellett volna veszni hagyni az asztalt. 
- Jó lesz nekünk itt is. Itt még csak három szék foglalt. - mutattam egy, az előzőtől jóval távolabb helyezkedő asztalra. Nem ült ott senki, csupán a szék támlájára terített zakók jelezték, hogy három fiú ültetett ott. - Ráadásul pasik. - kacsintott felém Jade. 
- Nem mintha pasizni lenne kedvem. - forgattam a szemem. 
- Add a poharad! - intett felém barátnőm, és suttogóra vette. Nem mintha bárki is meghallaná az ordító zene mellett. 
- Miért? - néztem rá gyanakodva, aztán meg is kaptam a választ. Egy laposüveget tartott a kezében, és abból öntött valamit az én, majd a saját poharába is. - Azt meg hogyan hoztad be? Nem lehet alkohol behozni. 
- Ugyan már! - nézett rám gúnyosan – Hát nem tudod, hogy kivel állsz, pontosabban ülsz szemben? 
- Ha lebukunk... - kezdtem, de közbevágott.
- De nem fogunk. Plusz, ne gondold, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik piálnak.
- Mégis mi ez? - szagoltam bele, mikor a kezembe vettem a poharamat. 
- Csak rum. - legyintett – Kitudakoltam, hogy puncs lesz, és ahhoz meg a rum illik a legjobban. 
- Ha nem léteznél, téged ki kéne találni. - tekertem meg a fejemet, majd belekortyoltam az italomba. Egész kellemes íze lett az amúgy ihatatlan puncsnak, nem volt semmi égető utóhatása. Jobban belegondolva, talán jót is tett, hogy ellazulhattam egy kicsit az alkohol segítségével. Főleg azért, mert ezután következett még csak a fekete leves. Három fiú közeledett az asztal felé, ahol helyet foglaltunk. - Csak ne ide! Csak ne ide! - morogtam halkan. 
- Mi? - nézett rám Jade értetlenül, majd a háta mögé pillantott, ahová én is koncentráltam – A francba! Gyere, keresünk másik helyet! - pattant fel, de éppen akkor értek oda a fiúk.
- Maradjatok csak! - szólalt meg az egyik – Senki sem ül itt, minket pedig nem zavartok! 
- Kösz, de inkább nem! - mondta Jade kissé bunkón. 
- Nem hiszem, hogy találtok helyet. - mondta a másik: Mind a ketten körbenéztünk, és beláttuk, hogy ennél jobb helyünk tényleg nem lesz.
- Emily! - biccentett felém a három fiú egyike, mikor visszaültünk. Az, akivel most legkevésbé akartam egy asztalnál ülni. 
- Dylan! - mosolyogtam rá udvariasan, de annál nagyon megvetéssel. 
- Öhm... - hajolt hozzám közelebb, nem törődve Jade tekintetével, mellyel meg tudta volna ölni őt – Beszélhetnénk? 
Nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki. Ugyan azon a napon beszéltem vele utoljára, amelyiken Harry-vel is.
A mesebeli világból horror lett.