Sziasztok! :) Nem húzom sokáig a szót az új rész előtt, csupán megköszönném az előző részhez érkezett hozzászólásokat! :) Imádlak titeket! :) Várom a mai részhez is a véleményeket!
● Dal a fejezethez: Duke Dumont - Ocean Drive ●
...ALEXIS DAVIS...
A lábam földbe gyökerezett, meg sem bírtam mozdulni. Csak farkasszemet néztem a férfival, akit mindennél jobban megvetettem.
- Jöjjön csak, szépségem! - kacsintott rám, én pedig ki tudtam volna kaparni a szemeit. Azokat a szemeket, amik ugyan úgy néztek ki, mint Harry-é. De az övé más volt. Harry szemei melegséget árasztottak, és csillogtak. Azokat a szemeket el tudtam volna nézni örökre, de ez a szempár más volt. Ravaszságot, hamisságot és bűnt sugalltak az felé, aki belenézett. Egy álnok kígyó szemei voltak ezek.
- Nem. - nyögtem ki nagy nehezen, majd megköszörültem kiszáradt torkomat – Nem, köszönöm.
- Gyere! Ragaszkodom hozzá! - mondta negédes mosollyal, hangja mégis valahogy parancsolónak hatott – A fiamnak teszek szívességet vele. Így sem csíp engem, ne rontsa ezt tovább. Kérem! - tette hozzá, én pedig csak bólintottam egyet, és beültem mellé. Magam sem tudom, hogy miért.
- Harry miért nem tudott jönni? - tettem fel a kérdést rá sem nézve a férfira, ugyanis éreztem magamon az égető tekintetét.
- Akadt egy kis dolga. Szívességet tesz nekem, így én is neki. - célzott arra, hogy eljött elém.
De miért küldte Harry pont az apját? Hiszen nem akarja, hogy a közelembe kerüljön. Rendesen féltett tőle. Illetve mit tesz meg neki? Mi az a szívesség? Benjamin rávette valahogy, hogy mégis csatlakozzon hozzá? Miért nem hívott fel, vagy írt egy üzenetet?
- Értem. - bólintottam, és továbbra is csak az ablakon bámultam kifelé.
- Merre lakik?
- Tessék? - néztem felé most először. Miért akarja tudni?
- Hova vigyem?
- Öhm... - könnyebbültem meg egy kicsit – Igazából boltba kéne mennem meg elintézni még egy-két dolgot, szóval ha kitesz a plázánál, az nekem megfelel.
- Ahogy akarja. - bólintott a férfi, majd újra rám nézett. Láttam rajta, ahogy végigmér. - Mondja csak, kedvesem! Miért dolgozik egy ilyen helyen?
- Milyen helyen?
- Ez nem éppen egy magafajta hölgynek való.
- Magamfajta? - néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Nem sértésnek szántam. - nevette el magát. Te jó ég! Még a nevetése is Harry-é.
- Nem?
- Nem. Éppen ellenkezőleg. Maga túl csinos, és okos egy ilyen helyhez.
- Honnan tudja, hogy okos vagyok?
- Mert a fiam nem állna le akármilyen nőcskével. Legalábbis most már nem. - tette hozzá.
- Értem. - bólintottam, de valójában nagyon is érdekelt, hogy mire célzott a „most már nem” kifejezéssel.
- Mióta van a fiammal?
- Tessék? - meglepett a kérdése.
- Harold és maga...
- Ó! Nem! Nem, nem, nem. - ráztam hevesen a fejemet – Nem vagyunk együtt. Alig ismerem. Egyszer-kétszer beszéltünk, de ennyi csupán. Nincs köztük semmi.
- Tényleg? Azt hittem, hogy maga az új barátnője.
- Nem. Dehogy! - nevettem zavartan.
- Oké. Térjünk át valami másra. Dolgozzon nálam!
- Hogy mondja? - lepett meg hirtelen kérése, ami megint inkább parancsolóan hangzott.
- Van egy bárom, maga pedig pincérnő. Egy csinos pincérnő. Éppen ilyet keresek, mint ön, drága Lexa.
- Nézze, Mr. Styles... - kezdtem a védekezést, ugyanis eszem ágában sem volt neki dolgozni. Még csak az kéne. Mit akar tőlem? Sejt valamit abból, hogy ki vagyok valójában?
- Csak Benjamin! - szakított félbe.
- Szóval... Benjamin! - mondtam ki szinte undorodva a nevét – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Én nagyon jól érzem magam a jelenlegi munkahelyemen.
- Megduplázom a fizetését!
- Nem arról van szó.
- Akkor háromszorozom, vagy négyszerezem. - ajánlkozott lelkesen.
- Nem a pénzről van szó. - mondtam kicsit erélyesebben.
- Akkor miről?
- Miért dolgozzak magának? Miért akarja ilyen hirtelen ötlettől vezérelve, hogy váltsak munkahelyet?
- Mert a fiam kedveli magát. - rántotta meg a vállát – Becsületesnek látszik. Illetve nagyon csinos és dekoratív nő, pont olyan, amilyen nekem kell. Illetve a báromba.
- Harry miatt teszi ezt? - néztem rá, és csak ekkor vettem észre, hogy megállt a pláza előtt.
- Többek közt. - bólintott a szemembe nézve, majd szépen lassan elkezdte legeltetni a szemeit a testemen.
- Köszönöm a fuvart. - szóltam, mielőtt még kellemetlenebb helyzetbe tudna hozni.
- Nincs mit! - mosolyodott el, és a kezem után kapott, mielőtt kiszállhattam volna – Ha meggondolná magát, itt elér. - nyomott a kezembe egy névjegykártyát.
- Rendben. - színlelt mosollyal elhagytam a kocsiját, és a pláza bejáratához siettem. Onnan, szinte elbújva néztem végig, ahogy eltűnik a fekete BMW a sarkon. Nagyokat sóhajtva pörgettem végig az elmúlt fél óra eseményeit az agyamban, majd a telefonom után nyúltam.
- Azonnal beszélnünk kell! - mondtam a vonal másik végén állónak.
- Biztos vagy te ebben? - nézett rám Louis összehúzott szemöldöke alatt, mikor egy órával később már a lakásom nappalijában ültünk.
- Miért? Szerinted tök véletlenül bukkant fel? - kérdeztem lemondóan.
- Akkor sem hiszem, hogy rájött volna, hogy ki vagy. Ha tudná, nem engedett volna ki a kezei közül. Hiszen ott ültél mellette. Csak elő kellett volna vennie eg pisztolyt, és lepuffantani vele.
- Lehet! Lehet, hogy igazad van, de ez akkor is furcsa.
- Szerintem meg bejössz az öregnek.
- Mi van? - úgy néztem rá, mint egy elmeháborodottra.
- Mondom, bejössz neki. Megkívánta a friss húst. - nevetett Lou.
- Te hülye vagy?
- Most miért? Te mondtad, hogy az első találkozásnál is csorgatta a nyálát.
- Nem hinném, hogy azért akarja, hogy nála dolgozzak, mert tetszek neki.
- Magának akar. Ezzel akar visszavágni a kölyöknek.
- Kölyök? - nevettem rá – Veled egy idős.
- Jaj, bocs! Nem bántom a hercegedet.
- Nem a hercegem. Hiszen megint lepattintott.
- Lehet nem is tudott a találkozóról.
- De megbeszéltem vele.
- Személyesen?
- Nem. - gondolkoztam el – Üzenetben.
- Lehet, hogy Benjamin írt neked, és nem a fia.
- Lehet. - rántottam meg a vállamat – De lehet, hogy nem. Mi van, ha tényleg éppen valami szívességet tett meg az apjának?
- Nem hinném. Hiszen mennyire ellene volt. Meg azt sem hinném, hogy pont az apját küldené maga helyett. Akkor inkább már a nagyapját, mint a múltkor.
- Igazad lehet.
- Mindig az van! - húzta ki magát Lou.
- Csak egy módon tudok közelebb kerülni a dolgokhoz. - gondolkodtam hangosan, ügyet sem vetve társam nagyképűségére.
- Hogyan?
- El kéne fogadnom a munkát.
- Végülis lehet, hogy nem is rossz ötlet. Így be tudnál épülni oda.
- Még átgondolom. - beszéltem rá magam – Elvinnéd Christ holnap suliba?
- Naná!
Másnap reggel hiába vártam a legidősebb Styles-ot a bárban, nem érkezett meg. Furcsának találtam, ugyanis eddig még egy napot sem hagyott ki. Ha csak egyetlen egy kávéra is, de mindig beugrott. Vajon merre lehet? Jó lenne beszélni vele, ugyanis ő talán tud valamit arról, hogy miért Benjamin jött el a „randira” a fia helyett.
Annyira vártam az öreget, hogy kisebb sokk ért, mikor a jól ismert göndör fürtök feltűntek az ajtóban.
- Szia! - köszöntem izgatott hangon.
- Szia! - mosolygott rám Harry, kissé bátortalanul.
- Nem hittem, hogy látlak még. - vallottam be nehéz szívvel. Tényleg nem gondoltam, hogy valaha még itt fog állni előttem azok után, ahogy elküldtem a minap.
- Én csak reméltem. - nézett végre a szemembe – A nagyfater mondta, hogy elkérted a számomat.
- Igen.
- De nem hívtál. - kissé számon kérő volt, de tudom, hogy egyáltalán nem annak szánta.
- Írtam. - bólintottam.
- Mi? Nem... - előkotorta a telefont a zsebéből – Nem írtál. - mutatta felém.
- Az apád jött el helyetted.
- Mi? - hangja felerősödött, és az arca megfeszült.
- Írtam neked, te pedig visszaírtál. Nézd csak! - a kezébe nyomtam a telefonomat, ő pedig többször is elolvasta, mire fel tudta fogni.
- Kinyírom! - sziszegte a fogai között.
- Azt mondta, hogy nem érsz rá, és őt küldted maga helyett.
- Te jó ég! Megölöm! Meg fogom ölni. Egy szavát se hidd el, rendben? - kérésére meggyőzően bólintottam csupán – Öhm... Keresnek! - mutatta felém a telefonomat, ami még mindig a kezében volt.
...HARRY STYLES...
- L! Ki az? - kérdeztem. Ki lehet az az „L”? Vajon a pasija?
- Egy haverom! - kapta ki a kezemből a telefont, és felvette – Most nem éppen alkalmas... Mi? Mi van? Hogy történt? Te jó ég! Azonnal megyek! ennyit hallottam a beszélgetésből.
- Mi történt? - kérdeztem aggódva.
- Az öcsém kórházban van. - nyögte ki elfúlt hangon. Van egy öccse?
- Elviszlek! - ajánlottam fel azonnal.
