2016. augusztus 6., szombat

7. fejezet: Tetszik?

Sziasztok! Igaz, hogy megkéstem megint a résszel, de itt vagyok vele! Viszont sajnos nem lett olyan eseménydús, mint szerettem volna. Nem szeretném összecsapni, ezért is húzom a dolgokat. Legyetek türelemmel! ;)
Remélem, azért még tetszik a rész! :)

 ● Dal a fejezethez: Carly Rae Jepsen - I Really Like You  ●
...HARRY STYLES...
Órák óta türelmetlenül toporogtam otthon, és legalább fél percenkként, idegesen néztem ki az ablakon.
- Nem azt mondtad, hogy dolgod van? - hallottam meg magam mögött a hangot, amitől a hideg futkosott a hátamon.
- Nem hinném, hogy közöd lenne hozzá. - feleltem flegmán, rá sem nézve az apámra.
- Ezt már megbeszéltük reggel, ha jól emlékszem. - lépett mellém, és kibámult az ablakon – Mit vagy kit vársz ennyire? 
- Senkit! - vontam meg a vállamat, és elléptem mellőle.
- Oké, tehát valakit, nem pedig valamit. - bólintott, és mielőtt felém fordult volna, még újra kinézett az ablakon.
- Miért vagy itthon? - tettem fel most én egy kérdést. 
- Hogy mondod? - húzta fel a szemöldökét. 
- Soha nem vagy itthon ilyenkor. - magyaráztam a kérdésem eredetét. 
- Most itthon van dolgom.
- Vagy csak engem őrzöl. 
- Miért tenném? - nevetett, és leült az egyik fotelbe a kandalló elé.
- Ugyan már, Benjamin! - forgattam meg a szemeimet – Arra vársz, hogy mikor lépek le itthonról. És ha jól sejtem, akkor talán te magad akarnál követni, és nem valamelyik kutyádat küldenéd utánam. Eltaláltam? - mosolyogtam rá gúnyosan. 
- Eszem ágában sincs utánad futkozni.
- Na ne mondd! 
- A nagyapádat várom, ugyanis beszédem van vele. 
- Mi? - húztam össze a szemöldökömet, és kezdett gyanús lenni. 
- Az magánügy. De szívesen beszámolok neked mindenről, ha elfogadod az ajánlatomat. - csillant fel a szeme, és továbbra is ott ült az arcán a megszokott, gúnyos mosolya. 
- Felejtsd el! - csattantam fel, és a további szócsatának az vetett véget, hogy belépett az öreg a bejárati ajtón. 
- Mi a vita tárgya? Már megint... - nézett rám, majd Benjamin-ra a nagyapám. 
- Semmi. - vontam meg a vállamat, és magukra hagytam őket. 
Tudtam, hogy ha az öregem rájön, hogy a nagyapámat vártam ennyire, egyből tudni akarja az okát. Ezért megvártam, amíg ők ketten befejezik a társalgát. 

- Tessék! - kiáltott a nagyapám a dolgozó szobájából, mikor bekopogtam hozzá. 
- Szia! - köszöntem neki, ő pedig az asztalával szemközti székre mutatott – Kösz! Öhm... Mit akart tőled?
- Nem fontos! - intett mosolyogva – Ha jól sejtem, nem ezért jöttél. 
- Nem. - nevettem el magam – Tudtál vele beszélni? 
- Sajnos nem. - tekerte meg a fejét, én pedig csalódottságot éreztem legbelül.
- Talán nem volt ott? - kérdeztem félve.
- De! De igen! Legalábbis az ott dolgozók szerint volt ott, csak sajnos későn értem oda. Ne haragudj! 
- Semmi baj. - legyintettem, és most úgy éreztem, hogy lehet, jobb lett volna, ha ő sem megy el. Akkor nem hinné úgy, hogy felültettem. 
- Meg fogja érteni, ha elmagyarázod neki. - biztatott az öreg. 
- És mit mondjak? - nevettem fel kínomban – Hogy a faterom miatt nem mertem eljönni, mert attól féltem, hogy elteszi őt láb alól, ha nem csatlakozok az alvilági ügyeitekhez? 
 - Csak mondd neki, hogy dolgod akadt. Lexa kedves, és okos lány. Meg fogja érteni. 
- Hát lehet jobb lenne, ha inkább hagynám.
- Miért? Mit mondott az apád, amitől így gondolod?
- Semmit. Csak tudom, hogy mire lenne képes. 
- Ne aggódj ez miatt. - legyintett az öreg – Nem fog olyat tenni, amivel árthat neked. Tudja, hogy azzal az összes esélyét elveszítené nálad.
- Hát sok így sincs neki. - rántottam meg a vállamat, és felkeltem az asztaltól.
- Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. - szólt utánam.
- Nem baj. - mondtam felé fordulva, mikor már kifelé indultam – Azért köszönöm... Nagyapa. - mondtam ki, ő pedig hálásan rám mosolygott. Nem is emlékszem, hogy mikor neveztem így őt utoljára.

...ALEXIS DAVIS...
- Te mit csinálsz itt? - nézett rám meglepődve Louis, mikor besétáltam a kapitányságra.
- Bejöttem dolgozni. - rántottam meg a vállamat.
- De szabadnapod van. - úgy nézett rám, mint egy elmebetegre. 
- Na és? - rántottam meg a vállamat, és rendezgetni kezdtem a papírokat az asztalomon. 
- Ennyire ne legyél megszállott. 
- Nem is vagyok.
- Várj csak! - kiáltott fel Lou, kicsit hangosabban a kelleténél – Hogy sikerült a randi?
- Fogd be! - szóltam egyből rá. Még csak az kéne, hogy meghallja valaki, főleg a főnök. 
- Szóval rosszul.
- Először is, ez nem randi volt. Másodszor pedig... El sem jött. - fejeztem be halkan.
- Tényleg? Ez micsoda egy seggfej. 
- Lou! - szóltam rá, mert már egyre több kollégánk figyelt fel a beszélgetésünkre – Fogd már vissza magad egy kicsit, és vedd lejjebb a hangerőt! 
- Jó! - emelte fel a kezeit védekezve – Csak... Ennyire hülye lenne? Hiszen mennyire próbálkozott.
- Meggondolta magát. - vontam vállat könnyedén, habár belül ordítottam – Amúgy sem randi volt, ahogy már többször is kihangsúlyoztam. 
- Hát persze... - mosolygott újra Lou, majd lecsukta a laptopja tetejét – Tudod mit? 
- Na mit? - kérdeztem unottan, ugyanis már előre tudtam, hogy valami ötlete támadt. 
- Majd én elviszlek randizni. 
- Tessék? - nevettem el magam.
- Elviszlek egy romantikus vacsorára. 
- Lou, te beteg vagy! - tekertem meg a fejemet.
- Most miért? 
- Mert a kollégám és a legjobb barátom vagy. - soroltam neki az épeszű indokokat. 
- Csak vacsizunk, hogy eltereljem a figyelmedet arról, hogy a herceged felültetett. 
- Nem a hercegem, és nem ültetett fel. - makacskodtam – Csak egy reggeli lett volna. 
- Blablabla.
- Ha nem tudnám, hogy nincs így, azt hinném, hogy fel akarsz szedni. - nevettem rá.
- Baj lenne? 
- Lou! - szóltam rá, ugyanis kezdtem kellemetlenül érezni magam.
- Ne parázz már! - nevette el magát – Olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél... Akivel mellesleg szívesen eltöltenék pár éjszakát. - tette hozzá kaján vigyorral.
- Te tényleg hülye vagy. - nevettem rá újra.
- A legjobb barátod vagyok, de járnak hozzám extrák is.
- Na, most már tényleg fejezd be! - vágtam hozzá egy tollat, amit ő a levegőben elkapott. 
- Gyere, meghívlak egy ebédre! - kelt fel az asztalától, és magával húzott. - Komolyra fordítva a szót... - nézett rám kedvesen mosolyogva – Biztosan nem akart felültetni. Talán csak tényleg közbejött neki valami. Tudod, hogy milyen családja van. - húzta el a száját.
- Tudom. Nem is haragszok rá. - rántottam meg a vállamat, de tudtam, hogy nem voltam valami meggyőző. 
- Tuti próbálkozik majd újra, ne legyél vele szigorú.
- Nem leszek az, de nem értelek. - néztem rá elgondolkodva – Miért véded őt ennyire? Nem is ismered! Honnan tudod, hogy nem éppen azért nem jött el, mert valakit ki kellett nyírnia?
- Szóval ez a baj? Az, hogy félsz, hogy ő is benne van? 
- Nem. Nem tudom. Félek? Mitől kellene félnem? 
- Szerintem semmitől sem. Ez a srác a jófiúk közé tartozik, legalábbis nagyon úgy néz ki az eddigiek alapján. 
- Úgy véded, mintha a legjobb haverod lenne. - nevettem el magam, és elképzeltem a szószátyár Louis-t és a visszafogott Harry-t, mint legjobb barátokat. Vicces lenne. 
- Csak miattad.
- Miattam? - értetlenkedtem. 
- Mert bírod őt. 
- Lou... Ezt már megbeszéltük. Ha így is lenne, akkor sem lehetne semmi köztünk. 
- Miért? 
- Mert ő és a családja a nyomozásom fő célpontja. 
- És ha nem lenne az? Akkor mi lenne? 
- Nem tudom. - mosolyodtam el zavaromban. 
- Tetszik neked? 
- Nem tudom. - válaszoltam újra, és elgondolkodtam. Tetszik nekem? 

4 megjegyzés:

  1. Kinek nem tetszene???:3 :D :D :D
    Imádom Louist és a beszólásait/megjegyzéseit xD
    Bár tényleg nem történt sok minden, azért kíváncsi hogy mi lesz még itt ;)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon tetszett megint, jó volt olvasni. Really :)
    Én is imádom azokat a humoros beszólásokat és megjegyzéseket, amik az utóbbi részekben vannak. Így még élvezhetőbb az egész.
    Várom a folytatást !

    VálaszTörlés
  3. Jó lett, várom a kövit !! ;) :3

    VálaszTörlés
  4. Szia :) Nemrég talátam rá a blogodra és pár nap alatt az összes történetet elolvastam :D Imádtam az összeset :) Irtó jók :D

    VálaszTörlés