18. fejezet: Gyanús dolgok

Sziasztok! :) Ismét bocsánatkéréssel indulok, hiszen megint nem volt rész már elég régóta. :( Sajnos betegeskedtem, nem voltam jól elég sokáig, most meg az ünnepek jöttek közbe. De ma megírtam a folytatást, és el is hoztam nektek. Mit szóltok hozzá? :) Várom a véleményeket!

● Dal a fejezethez: Breaking Benjamin - Dance With The Devil ●

...ALEXIS DAVIS...

- Valami gond van, kedvesem? - hallottam meg a hangot a hátam mögött, majd megéreztem a vállamon az égető érintést, amitől elfogott a hányinger.

- Semmi. Semmi gond. - tekertem meg egyből a fejemet és negédes mosolyt öltöttem fel.

- Röstellem, hogy magára kellett hagynom önt. 

- Ugyan... - intettem, miközben Benjamin helyet foglalt mellettem a kanapén, ahol eddig üldögéltem, és a poharam aljában lévő fél korty pezsgőt nézegettem. 

- Bizonyára kellemetlenül érzi magát itt, ugye? - tette a combomra óvatosan a kezét.

- Egy kicsit, igen. - ismertem be halkan, mire ő csak felnevetett.

- Biztosra vettem, hogy nem fogja jól érezni magát, mégsem tudtam magam lebeszélni arról, hogy elhívjam ide. - ahogy beszélt, a keze szinte elkezdte masszírozni a combomat. 

- Igen? - kérdeztem rá, magam sem tudom, hogy miért. 

- Persze. - bólintott határozottan – El sem tudtam volna képzelni magácska nélkül ezt az unalmas partit. Maga itt egy csillogó gyémánt, aki színt ad ennek a sok vénembernek.

- Bizonyára a nyakék miatt látja így. - nevettem el magam, és hozzáértem a mellkasomon díszelgő gyémántokhoz. 

- Ugyan. Ez a kacat a maga szépsége mellett eltörpül. - érintése egyre jobban égette a bőrömet. Nem akartam, hogy hozzám érjen, de nem tehettem mást. Muszáj volt engednem neki, hiszen én az ő szemében nem lehetek más, mint egy fiatal, ártatlan kislány. 

- Maga igazán kedves velem, Benjamin. Még senki sem mondott nekem hasonlókat. - mentem bele végül a játékba. Végülis muszáj valahogy közelebb férkőznöm hozzá, és még ha tagadom is, mélyen belül tudom, hogy ez csak így lehetséges. El kell játszanom a buta fruskát, aki a gazdag főnöke minden szavát lesi, ugyanis úgy látszik, hogy Benjamin-nak pontosan ez kell. Naivnak kell, hogy tűnjek, de ugyan akkor kell, hogy vágyjon rám, és kell, hogy véletlenül se gondoljon arra, hogy ki akarom használni. 

- Hát... Nem mindenkinek szoktam ilyeneket mondani. Csak az igazán különleges személyeknek. - hajolt hozzám egyre közelebb, de én eljátszottam, hogy zavarba jöttem, és lehajtottam a fejem. Pedig legszívesebben pofán töröltem volna. 

- Zavarba hoz. - mondtam neki szégyenlősen.

- Mit szólna hozzá, ha egy nyugodtabb helyre mennénk? - ajánlotta fel, én pedig szinte ijedten kaptam rá a tekintetemet. 

- Ne ijedjen meg! - nevette el magát, és végigsimított az arcomon – Csak a pásztázó, és az irigykedő szempárok elől akarok menekülni. Mondjuk, nem mintha zavarna, hogy irigy rám ez a sok vén kujon. - nézett végig a vendégein – Megértem őket. Én is féltékeny lennék, ha nem én élvezhetném az ön társaságát. 

- Rendben. Menjünk egy csendesebb helyre. - bólintottam, de beül persze fel akartam robbanni.

Benjamin hatalmas mosollyal az arcán kelt fel mellőlem, és a derekamat átkarolva visszavezetett a dolgozószobájába. Mikor becsukta az ajtót, én nem fordultam felé, hanem a polcokon lévő könyveket kezdtem el nézegetni. Pár pillanatig csend honolt a helységre, csak a kintről beszűrődő hangokat lehetett hallani, aztán lépések közeledtek felém. Én meg sem mozdultam, és szinte észrevétlenül rezzentem össze, mikor megéreztem a nyakamon a forró leheletet, és a derekamon két kezet. A lehelet lassan apró csókokká alakult, amitől a hideg futkosott a hátamon. Természetesen az undor miatt, nem pedig azért, mert jól esett. Két kezével egyre jobban szorított magához, a hátamhoz préselte a mellkasát, amitől éreztem a szapora szívverését.

- Öhm... Nézze Benjamin. Maga igazán rendes velem, és rettentő jól esnek a bókjai, de úgy érzem, hogy ez helytelen lenne. - nyögtem rekedtes hangon, miközben szinte már falta a nyakamat. A szívem ki akart szakadni a mellkasomból, és legszívesebben most azonnal felpofoztam volna, mint pár órája Harry-t. Harry! Ahogy eszembe jutott a fiú, még rosszabbul kezdtem magam érezni. Gyűlöl, és ha tudná, hogy most mit csinálok, még jobban gyűlölne.

- Ugyan, drágám! - fordított maga felé rettentő sebességgel a férfi, amitől most már az arcomban éreztem a mentolos leheletét. Megnyalta a száját, és az enyémet kezdte pásztázni a szemeivel. - Annyira gyönyörű vagy! - tegezett le. Miért tegez? Hiszen semmi nem történt köztünk.

- Benjamin... - kezdtem volna bele a védekezésbe, de ekkor kivágódott az ajtó, és egy csinos szőke lépett be rajta. Ezt a csinos szőkét pedig nagyon is jól ismertem, hiszen ő volt az, Samantha Clayton, a Red Velvet legszebb és legjobb táncosa.

- Ben! - szólt a velem szemben álló férfinak, miután jól végigmért engem – Keresnek! Elég sürgős a dolog. 

- Rendben! - bólintott Benjamin, majd ismét felém fordult – Holnap találkozunk a bárban, kedvesem! - mondta, majd egy gyors kézcsók után távozott, magunkra hagyva minket Sam-mel. 

- Minden oké, kislány? - nézett rám egy kicsit kedvesebb mosollyal a nő, és közelebb lépkedett. 

- Persze. - bólintottam, talán kicsit túl meggyőzően.

- Mit szólnál hozzá, ha este beülnénk valahova egyet? Megismerkedhetnénk, ha már kollégák lettünk. - rántotta meg flegmán a vállát – Ez a buli már úgysem tart sokáig, Ben-nek most lesz egy kis dolga. 

- Öhm... Nem is tudom! - kezdtem, és elgondolkodtam azon, hogy miért akar hirtelen ennyire megismerkedni velem ez a nő. Persze, már első alkalommal is nagyon kedves volt, de most akkor is van benne valami furcsa. Abban, ahogy rám néz, és próbál meggyőzni, hogy igyunk meg együtt valamit.

- Gyerünk már! Csak egy ital, vagy egy kávé. - győzködött tovább.

- Legyen! - bólintottam rá végül. Próba szerencse! Legalább megtudom, hogy mit akar tőlem, sőt, talán még valami titkot is kifecseg nekem a Styles-okról. 

- Szuper! - csapta össze a kezét, és mintha megkönnyebbül volna egy kicsit. Talán tényleg ennyire örül neki? Vagy csak valami teszt féleség lesz ez a beszélgetés? - Ismerek egy szuper kávézót, később megírom a címet, de most mennem kell. Beszélnem kell még Harry-vel. Nem láttad valamerre? - kérdése csak egy egyszerű kérdés volt, de engem mintha szíven szúrt volna vele. Harry-t keresi. Már megint Harry-vel akar beszélni.

- A...a szobájában van, ha jól tudom. - válaszoltam kiszáradt torokkal. 

- Remek! - montha nagy mosollyal az arcán, majd magamra hagyott Benjamin irodájában. Egyből megfordult a fejemben, hogy kereshetnék valami nyomot, amin elindulhatnék a nyomozással kapcsolatban, de aztán egyből el is vetettem ezt az ötletet. Így is túlontúl gyanúsak a dolgok.

Nem bukhatok le már így, az elején. Így fogtam a gyémánt láncot, és levettem a nyakamból. Mintha egy mázsás súlytól szabadultam volna meg.

Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek vele, ezért csak az asztalra raktam, majd kisétáltam az irodából. 

- Lexa! - hallottam meg a nevemen szólít, pontosabban a hamis énem nevén. 

- Nahát... Mr. Styles! - mosolyodtam el egyből, ahogy megláttam a legidősebb Styles-t.

- Maga mit keres itt? - nézett rám meglepetten.

- Ugyan, Mr. Styles..- néztem rá szúrósan – Harry már biztos elmesélte, hogy Benjamin-nak dolgozok.

-  Hát... Harry említett valamit, habár mostanában visszaért a régi, zárkózott önmagához.

- Ohhh... - húztam el a számat – Értem!

- Szóval a fiamnak dolgozik? 

- Igen. - bólintottam kissé szégyenkezve.

- Említették a régi helyén is, hogy felmondott. Van valami oka annak, hogy Benjamin-nak dolgozik?

- Semmi különös. Csupán valamivel több pénzt ajánlott nekem, ami most igazán jól jön.

- Értem! Itt is dolgozik? Most? Ilyen csinosan? 

- Nem. Nem, ide Benjamin hívott meg.

- Ó! - gondolkodott el az öreg – Valóban? 

- Igen.

- Nézze, kedvesem... - kezdte, de én belevágtam.

- Bocsásson meg, Mr. Styles, de mennem kell. Ígérem, hogy még beszélünk. - mosolyogtam rá, majd amilyen gyorsan csak tudtam, magára hagytam.

Már este tíz is elmúlt, mire odaértem a Sam-mel megbeszélt helyre. Egy kis kávézó és bár volt a Trafalgar téren, ahol remek olasz kávét lehetett kapni. Nem volt túl nagy, és nem is volt annyira előkelő, mint a Red Velvet, de egész kellemes hely volt. Mikor beléptem, egyből megpillantottam Sam-et, aki az egyik asztalnál ült, egy pohár színes itallal a kezében. 

- Szia! - köszöntem neki, mikor leültem vele szembe.

- Szia! Csakhogy itt vagy! - örült meg nekem egyből. 

- Hát... Elég fáradt vagyok, és elég késő van már. Erősen gondolkodtam azon, hogy el kellene halasztani ezt az iszogatást. - ismertem be őszintén, amitől ő egy cseppet sem sértődött meg.

- Mit hozhatok? - lépett az asztalunkhoz egy pincér, mielőtt Sam válaszolni tudott volna.

- Én még egy ilyet kérnék! - mutatta fel a szőke nő a poharát, nagy mosollyal az arcán – És neked is csak ajánlani tudom ezt az italt... Alexis! - fejezte be a mondandóját Sam, nekem pedig a lélegzetem is elállt. A pincérre néztem, akinek csak bólintottam egyet, jelezve, hogy nekem is jó lesz ugyan az az ital. Megszólalni azonban még mindig nem tudtam. 

- Hogy... Hogy szólítottál? - nyögtem ki nagy nehezen, és közelebb hajoltam Sam-hez, akinek le sem lehetett volna vakarni a mosolyt az arcáról.

- Alexis! - bólintott – Ez a neved, nem? Alexis Davis.