2016. augusztus 30., kedd

9. fejezet: Állásajánlat

Sziasztok! :) Nem húzom sokáig a szót az új rész előtt, csupán megköszönném az előző részhez érkezett hozzászólásokat! :) Imádlak titeket! :) Várom a mai részhez is a véleményeket!

Dal a fejezethez: Duke Dumont - Ocean Drive  ●

...ALEXIS DAVIS...
A lábam földbe gyökerezett, meg sem bírtam mozdulni. Csak farkasszemet néztem a férfival, akit mindennél jobban megvetettem. 
- Jöjjön csak, szépségem! - kacsintott rám, én pedig ki tudtam volna kaparni a szemeit. Azokat a szemeket, amik ugyan úgy néztek ki, mint Harry-é. De az övé más volt. Harry szemei melegséget árasztottak, és csillogtak. Azokat a szemeket el tudtam volna nézni örökre, de ez a szempár más volt. Ravaszságot, hamisságot és bűnt sugalltak az felé, aki belenézett. Egy álnok kígyó szemei voltak ezek. 
- Nem. - nyögtem ki nagy nehezen, majd megköszörültem kiszáradt torkomat – Nem, köszönöm.
- Gyere! Ragaszkodom hozzá! - mondta negédes mosollyal, hangja mégis valahogy parancsolónak hatott – A fiamnak teszek szívességet vele. Így sem csíp engem, ne rontsa ezt tovább. Kérem! - tette hozzá, én pedig csak bólintottam egyet, és beültem mellé. Magam sem tudom, hogy miért.
- Harry miért nem tudott jönni? - tettem fel a kérdést rá sem nézve a férfira, ugyanis éreztem magamon az égető tekintetét. 
- Akadt egy kis dolga. Szívességet tesz nekem, így én is neki. - célzott arra, hogy eljött elém. 
De miért küldte Harry pont az apját? Hiszen nem akarja, hogy a közelembe kerüljön. Rendesen féltett tőle. Illetve mit tesz meg neki? Mi az a szívesség? Benjamin rávette valahogy, hogy mégis csatlakozzon hozzá? Miért nem hívott fel, vagy írt egy üzenetet? 
- Értem. - bólintottam, és továbbra is csak az ablakon bámultam kifelé. 
- Merre lakik? 
- Tessék? - néztem felé most először. Miért akarja tudni? 
- Hova vigyem? 
- Öhm... - könnyebbültem meg egy kicsit – Igazából boltba kéne mennem meg elintézni még egy-két dolgot, szóval ha kitesz a plázánál, az nekem megfelel. 
- Ahogy akarja. - bólintott a férfi, majd újra rám nézett. Láttam rajta, ahogy végigmér. - Mondja csak, kedvesem! Miért dolgozik egy ilyen helyen? 
- Milyen helyen? 
- Ez nem éppen egy magafajta hölgynek való. 
- Magamfajta? - néztem rá felhúzott szemöldökkel. 
- Nem sértésnek szántam. - nevette el magát. Te jó ég! Még a nevetése is Harry-é. 
- Nem?
- Nem. Éppen ellenkezőleg. Maga túl csinos, és okos egy ilyen helyhez.
- Honnan tudja, hogy okos vagyok? 
- Mert a fiam nem állna le akármilyen nőcskével. Legalábbis most már nem. - tette hozzá.
- Értem. - bólintottam, de valójában nagyon is érdekelt, hogy mire célzott a „most már nem” kifejezéssel. 
- Mióta van a fiammal? 
- Tessék? - meglepett a kérdése. 
- Harold és maga...
- Ó! Nem! Nem, nem, nem. - ráztam hevesen a fejemet – Nem vagyunk együtt. Alig ismerem. Egyszer-kétszer beszéltünk, de ennyi csupán. Nincs köztük semmi.
- Tényleg? Azt hittem, hogy maga az új barátnője.
- Nem. Dehogy! - nevettem zavartan. 
- Oké. Térjünk át valami másra. Dolgozzon nálam!
- Hogy mondja? - lepett meg hirtelen kérése, ami megint inkább parancsolóan hangzott.
- Van egy bárom, maga pedig pincérnő. Egy csinos pincérnő. Éppen ilyet keresek, mint ön, drága Lexa. 
- Nézze, Mr. Styles... - kezdtem a védekezést, ugyanis eszem ágában sem volt neki dolgozni. Még csak az kéne. Mit akar tőlem? Sejt valamit abból, hogy ki vagyok valójában? 
- Csak Benjamin! - szakított félbe.
- Szóval... Benjamin! - mondtam ki szinte undorodva a nevét – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Én nagyon jól érzem magam a jelenlegi munkahelyemen. 
- Megduplázom a fizetését!
- Nem arról van szó. 
- Akkor háromszorozom, vagy négyszerezem. - ajánlkozott lelkesen. 
- Nem a pénzről van szó. - mondtam kicsit erélyesebben. 
- Akkor miről? 
- Miért dolgozzak magának? Miért akarja ilyen hirtelen ötlettől vezérelve, hogy váltsak munkahelyet? 
- Mert a fiam kedveli magát. - rántotta meg a vállát – Becsületesnek látszik. Illetve nagyon csinos és dekoratív nő, pont olyan, amilyen nekem kell. Illetve a báromba. 
- Harry miatt teszi ezt? - néztem rá, és csak ekkor vettem észre, hogy megállt a pláza előtt.
- Többek közt. - bólintott a szemembe nézve, majd szépen lassan elkezdte legeltetni a szemeit a testemen. 
- Köszönöm a fuvart. - szóltam, mielőtt még kellemetlenebb helyzetbe tudna hozni. 
- Nincs mit! - mosolyodott el, és a kezem után kapott, mielőtt kiszállhattam volna – Ha meggondolná magát, itt elér. - nyomott a kezembe egy névjegykártyát. 
- Rendben. - színlelt mosollyal elhagytam a kocsiját, és a pláza bejáratához siettem. Onnan, szinte elbújva néztem végig, ahogy eltűnik a fekete BMW a sarkon. Nagyokat sóhajtva pörgettem végig az elmúlt fél óra eseményeit az agyamban, majd a telefonom után nyúltam. 
- Azonnal beszélnünk kell! - mondtam a vonal másik végén állónak.


- Biztos vagy te ebben? - nézett rám Louis összehúzott szemöldöke alatt, mikor egy órával később már a lakásom nappalijában ültünk. 
- Miért? Szerinted tök véletlenül bukkant fel? - kérdeztem lemondóan. 
- Akkor sem hiszem, hogy rájött volna, hogy ki vagy. Ha tudná, nem engedett volna ki a kezei közül. Hiszen ott ültél mellette. Csak elő kellett volna vennie eg pisztolyt, és lepuffantani vele. 
- Lehet! Lehet, hogy igazad van, de ez akkor is furcsa. 
- Szerintem meg bejössz az öregnek. 
- Mi van? - úgy néztem rá, mint egy elmeháborodottra.
- Mondom, bejössz neki. Megkívánta a friss húst. - nevetett Lou.
- Te hülye vagy? 
- Most miért? Te mondtad, hogy az első találkozásnál is csorgatta a nyálát. 
- Nem hinném, hogy azért akarja, hogy nála dolgozzak, mert tetszek neki.
- Magának akar. Ezzel akar visszavágni a kölyöknek. 
- Kölyök? - nevettem rá – Veled egy idős.
- Jaj, bocs! Nem bántom a hercegedet.
- Nem a hercegem. Hiszen megint lepattintott. 
- Lehet nem is tudott a találkozóról. 
- De megbeszéltem vele. 
- Személyesen? 
- Nem. - gondolkoztam el – Üzenetben.
- Lehet, hogy Benjamin írt neked, és nem a fia. 
- Lehet. - rántottam meg a vállamat – De lehet, hogy nem. Mi van, ha tényleg éppen valami szívességet tett meg az apjának? 
- Nem hinném. Hiszen mennyire ellene volt. Meg azt sem hinném, hogy pont az apját küldené maga helyett. Akkor inkább már a nagyapját, mint a múltkor.
- Igazad lehet.
- Mindig az van! - húzta ki magát Lou.
- Csak egy módon tudok közelebb kerülni a dolgokhoz. - gondolkodtam hangosan, ügyet sem vetve társam nagyképűségére. 
- Hogyan? 
- El kéne fogadnom a munkát.
- Végülis lehet, hogy nem is rossz ötlet. Így be tudnál épülni oda.
- Még átgondolom. - beszéltem rá magam – Elvinnéd Christ holnap suliba? 
- Naná!


Másnap reggel hiába vártam a legidősebb Styles-ot a bárban, nem érkezett meg. Furcsának találtam, ugyanis eddig még egy napot sem hagyott ki. Ha csak egyetlen egy kávéra is, de mindig beugrott. Vajon merre lehet? Jó lenne beszélni vele, ugyanis ő talán tud valamit arról, hogy miért Benjamin jött el a „randira” a fia helyett.
Annyira vártam az öreget, hogy kisebb sokk ért, mikor a jól ismert göndör fürtök feltűntek az ajtóban. 
- Szia! - köszöntem izgatott hangon. 
- Szia! - mosolygott rám Harry, kissé bátortalanul.
- Nem hittem, hogy látlak még. - vallottam be nehéz szívvel. Tényleg nem gondoltam, hogy valaha még itt fog állni előttem azok után, ahogy elküldtem a minap. 
- Én csak reméltem. - nézett végre a szemembe – A nagyfater mondta, hogy elkérted a számomat.
- Igen.
- De nem hívtál. - kissé számon kérő volt, de tudom, hogy egyáltalán nem annak szánta. 
- Írtam. - bólintottam.
- Mi? Nem... - előkotorta a telefont a zsebéből – Nem írtál. - mutatta felém. 
- Az apád jött el helyetted.
- Mi? - hangja felerősödött, és az arca megfeszült.
- Írtam neked, te pedig visszaírtál. Nézd csak! - a kezébe nyomtam a telefonomat, ő pedig többször is elolvasta, mire fel tudta fogni. 
- Kinyírom! - sziszegte a fogai között. 
- Azt mondta, hogy nem érsz rá, és őt küldted maga helyett. 
- Te jó ég! Megölöm! Meg fogom ölni. Egy szavát se hidd el, rendben? - kérésére meggyőzően bólintottam csupán – Öhm... Keresnek! - mutatta felém a telefonomat, ami még mindig a kezében volt. 

...HARRY STYLES...
- L! Ki az? - kérdeztem. Ki lehet az az „L”? Vajon a pasija? 
- Egy haverom! - kapta ki a kezemből a telefont, és felvette – Most nem éppen alkalmas... Mi? Mi van? Hogy történt? Te jó ég! Azonnal megyek! ennyit hallottam a beszélgetésből.
- Mi történt? - kérdeztem aggódva.
- Az öcsém kórházban van. - nyögte ki elfúlt hangon. Van egy öccse? 
- Elviszlek! - ajánlottam fel azonnal. 

2016. augusztus 24., szerda

8. fejezet: Az ismeretlen autó

Sziasztok! :) Habár nagyon csalódott vagyok, hogy alig kaptam valami visszajelzést az előző részekre, kis késéssel, de meghoztam az újat. Remélem, hogy lassan visszatérnek a régi olvasóim is, hogy a jelenlegiekkel együtt több energiát adjanak az íráshoz, és a folytatáshoz.
Erről ennyit, olvassátok az új részt!

 ● Dal a fejezethez: Pink - Try  ●
...HARRY STYLES...
Másnap reggel elég nagy bátorságot kellett gyűjtenem ahhoz, hogy be tudjak lépni a bárba, és belenézzek Lexa szemébe. Vajon haragszik rám, amiért nem mentem el a randira? Egyáltalán mondhatjuk randinak? Nem is tudom, hogy bejövök-e neki. Ha legalább fele annyira tetszem neki, mint ő nekem, az már bőven elég lenne. Megőrjít ez a lány. 
Még soha nem éreztem ilyet ezelőtt. Voltak barátnőim, de legfőképpen csak egy éjszakás kalandokkal ütöttem el az időt. Nem azért, mert nem akartam tartósabb kapcsolatot, de a családom miatt nem kötelezhetem el magam. Ha valaki olyat választanék, aki apámnak nem felel meg, tenne róla, hogy ne tartson sokáig az a kapcsolat. Már párszor eljátszotta ezt fiatalabb koromban. Ezért is gondoltam úgy, és azóta is azon az elven vagyok, hogy nem kell nekem barátnő. De Lexa más. Alig ismerem, de már első találkozásnál teljesen letaglózott. Azóta nem tudok másra gondolni, csak azokra a világító zöld szemekre, és a formás ajkaira. 
Nagy levegőt véve léptem hát be az ajtón, és a pult felé sétáltam. Mikor megláttam őt, a gyomrom vetett egy bukfencet. 
- Szia! - köszöntem neki elfúlt hangon. Te jó ég! Mi van velem? Össze kéne szednem magam, mert totál gáz lesz a viselkedésem, ha a közelébe kerülök. 
- Szia! - köszönt vissza ragyogó mosollyal. Tehát nincs akkora vész, mint amekkorára készültem. Szuper!
- Öhm... - nem tudtam, hogy hogyan álljak neki – Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi nap miatt. - nyögtem ki, a talán legjobb mondatot, ami eszembe jutott hirtelen. 
- Semmi baj. - rántotta meg a vállát – Biztosan akadt valami fontosabb dolgod. 
- Nem. Egyáltalán nem volt semmi fontos dolgom. - tiltakoztam egyből. 
- Nem? - kérdezett vissza, és úgy vettem észre, hogy várja a további magyarázatot.
-  Persze, hogy nem. Alig vártam, hogy láthassalak. 
- Ohhhh. Oké. - annyira lazán válaszolt. Biztosan haragszik rám. - Tényleg nincs baj. Amúgy sem értem volna rá sokáig. 
- Értem. - húztam el a számat kissé csalódottan – Figyelj csak! Mi lenne, ha bepótolnánk? - próbálkoztam tovább. 

...ALEXIS DAVIS...
- Hát... - feleltem zavartan – Szerintem ha először nem jött össze, nem kéne tovább próbálkoznunk.
- Miért mondod ezt? 
- Nem is tudom. - rántottam meg a vállamat nemtörődöm módon. Nem haragudtam rá, és nagyon is akartam egy másik találkozót, de talán jobb lesz ez így. 
- Kérlek, Lexa! - hajolt hozzám közelebb, és a szemeimbe fúrta a saját zöld íriszeit – Ne haragudj!
- Harry! - mosolyogtam rá – Egyáltalán nem haragszok. De szerintem nekünk ez nem jönne össze. 
- Hát rendben. - bólintott szomorúan – Azért örültem, hogy megismertelek.
- Én is. Nagyon! - biztosítottam, és egy pár pillanatig elgondolkodtam azon, hogy vajon jól cselekedtem-e.
- Szép napot! - mosolygott, habár nem tűnt őszintének, és pedig viszonoztam, és végignéztem, ahogy kimegy az ajtón. 
- Mekkora idióta vagyok! - kiáltottam el magam, amit szerencsére senki sem hallott, hiszen nem volt egy vendég sem a bárban, a többi pincér pedig a konyha részben tartózkodott.
Mikor alig egy másodperc múlva megszólalt a bajárat feletti csengő, rögtön felkaptam a fejemet. Valamiért abban reménykedtem, hogy Harry jött vissza, azonban csak a nagyapja volt, aki később érkezett a szokásosnál. 
- Jó reggelt, Mr. Styles! - köszöntöttem. 
- Hogy van a kedvenc pincérnőm? - kérdezte nagy mosollyal, mikor elfoglalta a szokásos helyét.
- Fogjuk rá... - ingattam a fejemet jobbra-balra.
- Találkoztam az unokámmal. - mutatott a háta mögé – Megmagyarázta a dolgokat?
- A dolgokat? - néztem rá, mintha nem tudnám, hogy miről beszél.
- A tegnap reggelt. 
- Tud róla? - mosolyogtam rá kipirosodott arccal. 
- Hát persze. Magácska teljesen megbolondította az unokámat. - mosolygott kedvesen. 
- Tényleg? - kérdeztem, de valahol, nem is olyan mélyen nagyon jól esett ezt hallani. 
- A lehető legkomolyabban mondom. Mióta megismerte, azóta teljesen megváltozott, szerencsére az én irányomban is. Nagyon jót tett neki, hogy beszélgetett vele. Nagyon hálás vagyok érte.
- Én nem tettem semmit. - visszakoztam egyből. 
- Dehogynem. - győzködött – Tehát? Elmagyarázta a tegnapi napot? 
- Nem igazán hagytam neki. - húztam el a számat. 
- Hogy érti? - húzta össze a szemöldökét a szemüvege felett. 
- Nem is tudom, de azt mondtam neki, hogy nekünk ez nem jönne össze. - vallottam be. 
- Nem a maga esete? Na, nem mintha rám tartozna! - védekezett feltett kezekkel. 
- Semmi baj! - mosolyogtam rá – Nem arról van szó, hogy nem az esetem, vagy hogy nem tetszik. Csak nem hinném, hogy összeillenénk. Én csak egy pincérlány vagyok. 
- Ez badarság. Hogy mondhat ilyet? 
- Nem is tudom. Mikor egyik nap itt volt a maga fia, nem igazán tetszett neki, hogy Harry velem beszélget. - próbálkoztam egy másik védekezéssel. Talán nem megyek vele messzire. 
- A fiam... - tekerte a fejét az öreg – A fiam egy teljesen külön világ, mint mi. Neki soha semmi nem tetszik, főleg az nem, amit Harry csinál. 
- Az sem, hogy Harry rajzol? 
- Elmondta magának? - kerekedtek ki a szemei. 
- Igen. 
- Nocsak! Erről pedig senki nem tud. Tényleg nagyon kedvelheti magát. - mosolyát csak viszonoztam, és hagytam, hogy folytassa – Tehát, a fiam nem támogatja semmiben őt, ezért szeretném, ha Harry elfogadná a segítségemet. Szeretném, ha sikeres lenne, mert nagy művész lehet belőle. Fantasztikus tehetség, de ezt az apja nem ismeri el. Ő azt akarja, hogy vele dolgozzon a családi bizniszben. 
- Családi biznisz? - kérdeztem rá, habár tudtam nagyon jól, hogy nem fogok tudni kiszedni belőle semmit sem. 
- Öhm... Hosszú történet. Lényeg a lényeg, hogy Harry nem akar benne részt venni, és ennek én rettentően örülök. Ezért is akarom támogatni őt mindenképpen. Tegnap, mikor megkért, hogy menjek el magácskához abba a reggelizőbe, éppen ezért nem tudott menni. Az apja keresztbe tett a terveinek, és miatta nem ért oda. 
- Magát kérte meg? - csodálkoztam rajta.
- Igen. Nagyon örültem, hogy tőlem kér szívességet. 
- De mégsem jött el. - gondolkodtam hangosan.
- Dehogynem, csak maga már nem volt ott. Sajnos elkéstem. Szegény Harry nagyon aggódott, hogy haragudni fog rá, és ha jól sejtem, így is van, igaz? - húzta fel játékosan a szemöldökét. 
- Nem. Egyáltalán nem haragszok rá. - tiltakoztam heves fejrázás közben. 
- Mégsem adott neki egy újabb esélyt. 
- Tudja mit? - támadt egy hirtelen és eszement ötletem – Adja meg nekem a számát, és felhívom.
- Rendben! - bólintott rá azonnal az öreg, és elém nyomott egy papírt, amin már rajt volt az unokája száma.

Egész délelőtt azon gondolkodtam, hogy mégis mit mondjak Harry-nek a telefonba. Teljesen kétségbe estem, és izgalomba jöttem, akár hányszor rá gondoltam. Így hát arra a döntésre jutottam, hogy inkább írok neki egy üzenetet.

„Szia! Lexa vagyok. Ha áll még az ajánlatod, akkor értem jöhetnél munka után, és csinálhatnánk valamit. Négykor végzek.”

Örökkévalóságnak tűnt az a pár perc, mire végre megszólalt a telefonom. Azonnal megnyitottam a beérkezett üzenetet.

„Ott leszek.”

Ettől a két szótól akkorát dobbant a szívem, hogy majdnem kiszabta a mellkasomat. 

Az órák csiga lassúsággal teltek, azt hittem, hogy soha nem lesz négy óra. A műszakom lejárt, és a bár előtti padon üldögélve vártam Harry-t. Vajon eljön? Lehet, hogy meggondolta magát? Esetleg most ő ültet fel engem? Nagy gondolkodás közepette csak arra lettem figyelmes, hogy leparkol előttem egy fekete BMW, sötétített ablakokkal. Ez nem az ő kocsija. 
Összehúzott szemekkel kémleltem az autó ablakát, mikor az ereszkedni kezdett. A bent ülő látványától majdnem megállt a szívem. 
- Szép napot, kisasszony! - mondta negédes mosoly kíséretében. 
- Jó napot! - köszöntem vissza kiszáradt torokkal. 
- A fiam sajnos nem tudott eljönni, ezért engem küldött maga helyett. Elvihetem? 
- Öhm... - kezdtem dadogva. Ez tényleg lehetséges? Harry pont őt küldte maga helyett? Most mit tegyek? Szálljak be Benjamin Styles kocsijába? 

2016. augusztus 6., szombat

7. fejezet: Tetszik?

Sziasztok! Igaz, hogy megkéstem megint a résszel, de itt vagyok vele! Viszont sajnos nem lett olyan eseménydús, mint szerettem volna. Nem szeretném összecsapni, ezért is húzom a dolgokat. Legyetek türelemmel! ;)
Remélem, azért még tetszik a rész! :)

 ● Dal a fejezethez: Carly Rae Jepsen - I Really Like You  ●
...HARRY STYLES...
Órák óta türelmetlenül toporogtam otthon, és legalább fél percenkként, idegesen néztem ki az ablakon.
- Nem azt mondtad, hogy dolgod van? - hallottam meg magam mögött a hangot, amitől a hideg futkosott a hátamon.
- Nem hinném, hogy közöd lenne hozzá. - feleltem flegmán, rá sem nézve az apámra.
- Ezt már megbeszéltük reggel, ha jól emlékszem. - lépett mellém, és kibámult az ablakon – Mit vagy kit vársz ennyire? 
- Senkit! - vontam meg a vállamat, és elléptem mellőle.
- Oké, tehát valakit, nem pedig valamit. - bólintott, és mielőtt felém fordult volna, még újra kinézett az ablakon.
- Miért vagy itthon? - tettem fel most én egy kérdést. 
- Hogy mondod? - húzta fel a szemöldökét. 
- Soha nem vagy itthon ilyenkor. - magyaráztam a kérdésem eredetét. 
- Most itthon van dolgom.
- Vagy csak engem őrzöl. 
- Miért tenném? - nevetett, és leült az egyik fotelbe a kandalló elé.
- Ugyan már, Benjamin! - forgattam meg a szemeimet – Arra vársz, hogy mikor lépek le itthonról. És ha jól sejtem, akkor talán te magad akarnál követni, és nem valamelyik kutyádat küldenéd utánam. Eltaláltam? - mosolyogtam rá gúnyosan. 
- Eszem ágában sincs utánad futkozni.
- Na ne mondd! 
- A nagyapádat várom, ugyanis beszédem van vele. 
- Mi? - húztam össze a szemöldökömet, és kezdett gyanús lenni. 
- Az magánügy. De szívesen beszámolok neked mindenről, ha elfogadod az ajánlatomat. - csillant fel a szeme, és továbbra is ott ült az arcán a megszokott, gúnyos mosolya. 
- Felejtsd el! - csattantam fel, és a további szócsatának az vetett véget, hogy belépett az öreg a bejárati ajtón. 
- Mi a vita tárgya? Már megint... - nézett rám, majd Benjamin-ra a nagyapám. 
- Semmi. - vontam meg a vállamat, és magukra hagytam őket. 
Tudtam, hogy ha az öregem rájön, hogy a nagyapámat vártam ennyire, egyből tudni akarja az okát. Ezért megvártam, amíg ők ketten befejezik a társalgát. 

- Tessék! - kiáltott a nagyapám a dolgozó szobájából, mikor bekopogtam hozzá. 
- Szia! - köszöntem neki, ő pedig az asztalával szemközti székre mutatott – Kösz! Öhm... Mit akart tőled?
- Nem fontos! - intett mosolyogva – Ha jól sejtem, nem ezért jöttél. 
- Nem. - nevettem el magam – Tudtál vele beszélni? 
- Sajnos nem. - tekerte meg a fejét, én pedig csalódottságot éreztem legbelül.
- Talán nem volt ott? - kérdeztem félve.
- De! De igen! Legalábbis az ott dolgozók szerint volt ott, csak sajnos későn értem oda. Ne haragudj! 
- Semmi baj. - legyintettem, és most úgy éreztem, hogy lehet, jobb lett volna, ha ő sem megy el. Akkor nem hinné úgy, hogy felültettem. 
- Meg fogja érteni, ha elmagyarázod neki. - biztatott az öreg. 
- És mit mondjak? - nevettem fel kínomban – Hogy a faterom miatt nem mertem eljönni, mert attól féltem, hogy elteszi őt láb alól, ha nem csatlakozok az alvilági ügyeitekhez? 
 - Csak mondd neki, hogy dolgod akadt. Lexa kedves, és okos lány. Meg fogja érteni. 
- Hát lehet jobb lenne, ha inkább hagynám.
- Miért? Mit mondott az apád, amitől így gondolod?
- Semmit. Csak tudom, hogy mire lenne képes. 
- Ne aggódj ez miatt. - legyintett az öreg – Nem fog olyat tenni, amivel árthat neked. Tudja, hogy azzal az összes esélyét elveszítené nálad.
- Hát sok így sincs neki. - rántottam meg a vállamat, és felkeltem az asztaltól.
- Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. - szólt utánam.
- Nem baj. - mondtam felé fordulva, mikor már kifelé indultam – Azért köszönöm... Nagyapa. - mondtam ki, ő pedig hálásan rám mosolygott. Nem is emlékszem, hogy mikor neveztem így őt utoljára.

...ALEXIS DAVIS...
- Te mit csinálsz itt? - nézett rám meglepődve Louis, mikor besétáltam a kapitányságra.
- Bejöttem dolgozni. - rántottam meg a vállamat.
- De szabadnapod van. - úgy nézett rám, mint egy elmebetegre. 
- Na és? - rántottam meg a vállamat, és rendezgetni kezdtem a papírokat az asztalomon. 
- Ennyire ne legyél megszállott. 
- Nem is vagyok.
- Várj csak! - kiáltott fel Lou, kicsit hangosabban a kelleténél – Hogy sikerült a randi?
- Fogd be! - szóltam egyből rá. Még csak az kéne, hogy meghallja valaki, főleg a főnök. 
- Szóval rosszul.
- Először is, ez nem randi volt. Másodszor pedig... El sem jött. - fejeztem be halkan.
- Tényleg? Ez micsoda egy seggfej. 
- Lou! - szóltam rá, mert már egyre több kollégánk figyelt fel a beszélgetésünkre – Fogd már vissza magad egy kicsit, és vedd lejjebb a hangerőt! 
- Jó! - emelte fel a kezeit védekezve – Csak... Ennyire hülye lenne? Hiszen mennyire próbálkozott.
- Meggondolta magát. - vontam vállat könnyedén, habár belül ordítottam – Amúgy sem randi volt, ahogy már többször is kihangsúlyoztam. 
- Hát persze... - mosolygott újra Lou, majd lecsukta a laptopja tetejét – Tudod mit? 
- Na mit? - kérdeztem unottan, ugyanis már előre tudtam, hogy valami ötlete támadt. 
- Majd én elviszlek randizni. 
- Tessék? - nevettem el magam.
- Elviszlek egy romantikus vacsorára. 
- Lou, te beteg vagy! - tekertem meg a fejemet.
- Most miért? 
- Mert a kollégám és a legjobb barátom vagy. - soroltam neki az épeszű indokokat. 
- Csak vacsizunk, hogy eltereljem a figyelmedet arról, hogy a herceged felültetett. 
- Nem a hercegem, és nem ültetett fel. - makacskodtam – Csak egy reggeli lett volna. 
- Blablabla.
- Ha nem tudnám, hogy nincs így, azt hinném, hogy fel akarsz szedni. - nevettem rá.
- Baj lenne? 
- Lou! - szóltam rá, ugyanis kezdtem kellemetlenül érezni magam.
- Ne parázz már! - nevette el magát – Olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél... Akivel mellesleg szívesen eltöltenék pár éjszakát. - tette hozzá kaján vigyorral.
- Te tényleg hülye vagy. - nevettem rá újra.
- A legjobb barátod vagyok, de járnak hozzám extrák is.
- Na, most már tényleg fejezd be! - vágtam hozzá egy tollat, amit ő a levegőben elkapott. 
- Gyere, meghívlak egy ebédre! - kelt fel az asztalától, és magával húzott. - Komolyra fordítva a szót... - nézett rám kedvesen mosolyogva – Biztosan nem akart felültetni. Talán csak tényleg közbejött neki valami. Tudod, hogy milyen családja van. - húzta el a száját.
- Tudom. Nem is haragszok rá. - rántottam meg a vállamat, de tudtam, hogy nem voltam valami meggyőző. 
- Tuti próbálkozik majd újra, ne legyél vele szigorú.
- Nem leszek az, de nem értelek. - néztem rá elgondolkodva – Miért véded őt ennyire? Nem is ismered! Honnan tudod, hogy nem éppen azért nem jött el, mert valakit ki kellett nyírnia?
- Szóval ez a baj? Az, hogy félsz, hogy ő is benne van? 
- Nem. Nem tudom. Félek? Mitől kellene félnem? 
- Szerintem semmitől sem. Ez a srác a jófiúk közé tartozik, legalábbis nagyon úgy néz ki az eddigiek alapján. 
- Úgy véded, mintha a legjobb haverod lenne. - nevettem el magam, és elképzeltem a szószátyár Louis-t és a visszafogott Harry-t, mint legjobb barátokat. Vicces lenne. 
- Csak miattad.
- Miattam? - értetlenkedtem. 
- Mert bírod őt. 
- Lou... Ezt már megbeszéltük. Ha így is lenne, akkor sem lehetne semmi köztünk. 
- Miért? 
- Mert ő és a családja a nyomozásom fő célpontja. 
- És ha nem lenne az? Akkor mi lenne? 
- Nem tudom. - mosolyodtam el zavaromban. 
- Tetszik neked? 
- Nem tudom. - válaszoltam újra, és elgondolkodtam. Tetszik nekem?