2016. december 7., szerda

17. fejezet: Jobbat érdemel

Sziasztok! :) Tudom, hogy rengeteg ideje nem volt új rész, és ezt rettentően sajnálom! :( Most az év végéig lesz majd időm írni, ígérem, hogy igyekszek pótolni minden lemaradást! :)

● Dal a fejezethez: Shawn Mendes - Treat You Better ●
...ALEXIS DAVIS...
- Szia! - nyögtem ki nagy nehezen, és a szabad kezemmel a mellkasához nyúltam, hogy le tudjam söpörni róla a rá borított folyadékot. Nem szólt semmit, csak bámult rám, és figyelte, ahogy egyre jobban zavarba jövök miatta. - Ne... Ne haragudj! Nem vettelek észre. 
- Ja! - szólalt meg kissé gúnyos hangnemben – Mostanában nem igazán veszel észre.
- Harry... - hajtottam le a fejemet, és míg vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem.
- Mit csinálsz itt? - tette fel a kérdést, ami szerintem már azóta gyökeret vert a fejében, hogy meglátott itt engem. 
- Az édesapád hívott meg. 
- Ja. Szóval Benjamin-nal randizgatsz? 
- Tessék? - nevette el magam – Dehogy. 
- Vagy csak te még nem tudsz róla... - húzódott gúnyos mosolyra a szája, és körbe nézett felettem. Most valamiért rettentően utáltam, hogy egy fejjel magasabb nálam, ugyanis könnyedén el tudta kerülni a szemkontaktust. 
- Miért viselkedsz így? 
- Az honnan van? - akadt meg a szeme a nyakéken.
- Ezt... - kaptam a nyakamhoz – Ezt a...
- Benjamin adta neked? - kezdett kissé pipa lenni. 
- Igen. - hajtottam le a fejemet ismét. 
- Ekkora faszfejet... - fújta ki idegesen a levegőt. 
- Baj van? 
- Nem. Nincs semmi baj. Elvileg jó nyakban van, csak nem neki kellett volna... - mondatát be sem fejezve intett egyet, és magamra hagyott. 
- Jó nyakban van, csak nem neki kellett volna? - ismételtem meg a szavait.
Az elkövetkezendő fél órában próbáltam keresni a szememmel Harry-t, de sajnos nem jártam sikerrel. Sehol sem láttam, miután elviharzott tőlem. 
- Drága Lexa! - éreztem meg a derekamon egy meleg érintést. 
- Benjamin! - kiáltottam fel kissé hangosan ijedtemben. 
- Megijesztettem? - lépet hozzám közelebb mosolyogva.
- Csak elgondolkodtam. - ellenkeztem egyből. 
- Láttam a fiamat, ahogy feldúlva sietett a szobája felé. - intett a fejével balra, tehát arra található Harry kuckója.
- Öhm... Igen! - helyeseltem – Találkoztam vele.
- Szemtelen volt önnel? 
- Nem. Nem, inkább furcsa. A nyakékről kérdezett. - érintettem meg a gyémántokat a mellkasomon.
- Igen? - húzta fel a szemöldökét, és mintha egy kis gúnyt is láttam volna az arcán. 
- Eléggé kiakadt, hogy viselem. 
- Mert úgy volt, hogy ez az övé lesz. - mondta könnyedén.
- Tessék? - kerekedtek ki a szemeim az őszinte meglepettségtől – Hogyhogy az övé? 
- Az anyám rá akarta hagyni. - vont vállat, és úgy vettem észre, nem nagyon érdekli, hogy Harry örökségével lepett meg az imént. 
- Akkor tényleg nem fogadhatom el. - nyúltam a nyakék kapcsához, de Benjamin megfogta a kezemet, és megállított. 
- Ugyan! - nevetett – Harry lemondott róla, én pedig nem hagyhatok veszni egy ilyen szépséget. - mondta egyre közelebb hajolva hozzám, és megcsókolva a kezemet, amit még mindig fogott – Az anyám azt akarta, hogy Harry majd egy nőnek adja a nyakláncot.
- Egy nőnek? - akadt el hirtelen a lélegzetem.
- Tudja... szerelem, meg hasonlók. - intett egyet, és megitta a pohara tartalmát. 
- Aha. - bólintottam, és szinte kiszáradt a szám. Egyből arra gondoltam, amit Harry mondott. „Jó nyakon van!” Te jó ég! Ez lehetséges? Lehetséges, hogy arra gondolt, amire én gondolok? 
- Minden rendben, kedvesem? - érintette meg újra a derekamat Benjamin
- Igen, persze! - bólintottam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Biztos, hogy nem bántotta meg magát a fiam? - húzta össze a szemöldökét, és idegességet láttam az arcán.
- Persze. Nem volt semmi baj. Szinte alig beszéltünk. - nyugtattam meg, mert el sem akartam képzelni, hogy mit tenne Harry-vel, ha megtudná, hogy esetleg durván bánik velem. Na, nem mintha Harry viselkene úgy, hogy azzal ártson nekem. Mármint fizikailag. A lelki téma ugyanis teljesen más. Hiszen minden egyes alkalommal, mikor rám néz, látom a megvetést a szemében. A megvetést, amit azért érez irántam, mert úgy gondolja, hogy az apjával kavarok. Talán lehet, hogy jól is gondolja? Hiszen Benjamin úgy vezetgetett egész nap maga mellett, mintha a barátnője lennék. Az összes öregembernek, akik közül egy-kettőt felismertem a rendőrségi jelentésekből, úgy mutatott be, mint az est díszvendégét. A sok vénember szinte felfalt a szemével, amitől a gyomrom is felfordult. De az, ahogy az ő cicababáik néztek rám, még rosszabb volt. Ellenséges, irigy arccal méregettek, amolyan ellenséget láthattak bennem. 
- Mondja csak, drágám! - szólt hozzám Benjamin, mikor egy pillanatra egyedül maradtunk – Mit szólna, ha ezt az estét megismételnénk. 
- Újabb partit szervez? - nevettem rá.
- Nem úgy gondoltam. - mosolyodott el, és a csuklómnál fogva közel húzott magához, szinte már összesimult a testünk – Csak magácska és én. Mit szól hozzá?
- Öhm... Nem is tudom, Benjamin. - húztam zavart mosolyra a számat.
- Rendben. Nem kell most rögtön válaszolnia. - lépett kicsit távolabb, és megsimította a hajamat – De úgysem fogom békén hagyni, míg el nem jön velem valahová. - mosolygott rám.
- Nagyon rámenősnek tetszik lenni. - nevettem el magam. 
- Még szép. - kacsintott rám. 
- El szeretnék menni a mosdóba. - váltottam gyorsan témát, hiszen szabadulni akartam. 
- A folyosó végén, jobbra. - mutatott a terem vége felé. 
- Köszönöm. - bólintottam, és elindultam az említett irányba.
Szélsebesen haladtam a folyosón, mikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik ajtó mögül halk zene szól, dúdolgatással vegyülve. A kíváncsiságom hajtott, ezért benéztem a szobába. Egyből megismertem a göndör fürtöket. Ezer közül is megismerném, még így, hátulról is. Egy asztal fölé volt görnyedve, és meg mertem volna esküdni rá, hogy éppen rajzolt valamit. A kelleténél talán jobban bedugtam a fejemet az ajtón, ami egy apró lökésnek köszönhetően megnyikordult. Harry abban a pillanatban becsapta az előtte elhelyezkedő füzetet, és felém kapta a fejét.
- Ne haragudj! - védekeztem egyből – Csak a mosdóba indultam. 
- A folyosó végén van. - felelte flegmán, de nem vette le rólam a tekintetét. 
- Öhm... Miért viselkedsz így velem? - szökött ki a számon a kérdés.
- Nem viselkedek sehogy sem. - rántotta meg a vállát, és most valahogy hasonlított az apjára.
- Olyan, mintha nem is ismernénk egymást.
- Hát... Szerintem nem is ismerjük. - húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Harry...
- Tudod, hogy mi a bajom? - pattant fel a székéről, és megindult felém. Ha nem tudtam volna, hogy képtelen lenne bántani, talán meg is ijedtem volna egy kicsit. Mikor elém ért, a csuklómnál fogva berántott az ajtón, és becsukta azt mögöttem. - Az a bajom, hogy itt vagy. Megmondtam, hogy óvakodj Benjamin-tól, nemde? 
- Nincs vele semmi baj. 
- Te csak azt hiszed. Különben is... Mi a francért jöttél el ide? Miért viselkedsz úgy, mintha a nője lennél? 
- Egyáltalán nem erről van szó. - tiltakoztam, de Harry nem igazán engedett szóhoz jutni. 
- Mi a francért hódoltál be neki? Megfenyegetett? 
- Nem. Dehogy. De a főnököm. Nem koptathatom csak úgy le.
- De! De igen! - bólogatott Harry hevesen – Te sokkal jobbat érdemelsz. Ő nem az a férfi, akire neked szükséged van, ő sose bánna veled úgy, ahogy...
- Ahogy mi? - kérdeztem rá, ugyanis elhalkult a szava.
- Semmi. - legyintett – Hagyjuk! 
- Ne hagyjuk, Harry!
- Válaszolj nekem őszintén. Tényleg csak a munkádat félted, megfenyegetett vagy azért hajtasz rá, hogy kicsikarj tőle valamennyi lóvét? - amint elhagyta a száját a kérdés, a kezem abban a pillanatban csattant az arcán.
Először csak bámultunk egymásra, majd sarkon fordultam, és az ajtót úgy becsaptam magam után, hogy az egész folyosó beleremegett.

2016. október 30., vasárnap

16. fejezet: Csillogó gyémánt

Sziasztok! Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommenteket. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyit jelent nekem! :) Csak így tovább! ;)

● Dal a fejezethez: Muse - Can't Take My Eyes Off You  ●
...ALEXIS DAVIS...
Olyan gyorsan szombat este lett, hogy szinte még fel sem tudtam fogni, hogy hamarosan betekintést nyerek a Styles villa ajtói mögé. Vajon miért akarja Benjamin Styles, hogy én is részt vegyek az estélyen, amit ma este tart? Miért akarja, hogy ott legyek én, a kis jelentéktelen pincérlány? Mélyen belül csak remélni tudom, hogy nem azért akar a közelében tudni, hogy ellenőrizhessen, vagy hogy kiderítse, mit akarok tőle. Remélem, hogy semmit sem sejt az egészből. 
- Azt... a... rohadt... - csak ennyi jött ki Louis száján, mikor kiléptem a nappaliba, ahol Chris-szel együtt üldögéltek a tévé előtt – Mi ez a szerelés, kislány? 
- Muszáj ezt viselnem. Te is tudod, hogy nem vagyok oda az ilyen ruhákért, szóval fogd csak be. - mutattam rá figyelmeztetően. 
- Nem akartam beszólni. Ez...ez nagyon dögös. - simított végig borostás arcán. 
- Szerinted jó lesz? Elvégre azt sem tudom, hogy hogyan kell felöltözni egy effajta esthez. - néztem bele a nagy tükörbe, az előszoba falán. Hosszú, selyemből készült, világoskék ruhám csak úgy ráomlott az alakomra. A nyakba kötős, a derekánál pedig egy szalagból volt masni kötve. Nem volt olyan extravagáns, és szerencsére feltűnő sem, de szerintem illett egy partihoz. Barna hajam ezúttal kisebb hullámokban lógott a vállamon, és a sminket sem túloztam el. Tényleg nem akartam feltűnést kelteni. 
- Szerintem több, mint jó. - bólogatott, és mögém lépkedett, hogy együtt vehessük szemügyre szerelésemet a tükörben.
- Nem gondolod, hogy túlzás? 
- Nem. Egyáltalán nem. - tette a kezeit a vállamra – Gyönyörű vagy. 
- Köszönöm Lou. - mosolyogtam rá – Nem akarom nagy feltűnést kelteni. Ez talán jó lesz.
- Háááát... - húzta fel szemöldökét – Jónak jó lesz, de azt nem mondom, hogy nem fogsz feltűnést kelteni. Bármit is veszel fel, akkor is dögös vagy. - kacsintott rám.
- Ó, fogd már be! - löktem meg, majd elléptem a tükör elől. 
- De ezt tök komolyan mondom. - nevetett újra rám.
- Jól van Lou... - állítottam le – Térjünk át a munka részére. Arra gondoltam, hogy egyenlőre nem kéne még kószálnom a házba. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy Styles-nak furcsa lenne, ha mondjuk az irodájában kutakodva találna rám. 
- Valószínűleg. - bólintott, miközben visszahuppant a kanapéra Chris mellé, aki teljesen bele volt merülve valami mesébe – Viszont, mi van akkor, ha nem lesz több lehetőséged arra, hogy kutakodj?
- Majd úgy rendezem a dolgokat, hogy legyen. - rántottam meg a vállamat.
- Hogy rendezed úgy? - nevette el magát, majd hirtelen komor lett az arckifejezése – Hacsak nem...
- Hacsak mi? - néztem felé érdeklődve.
- Hacsak nem jössz össze a sráccal.
- Tessék? - hangom hirtelen több oktávot ugrott feljebb.
- Ha összejössz a fiatal Styles-szal, akkor járhatnál-kelhetnél a házban.
- Ugyan... - intettem le – Nem hiszem, hogy Harry hazavinne az apja házába. Meg amúgy sem használnám arra őt, hogy nyomozhassak az apja után. 
- Alex... - váltott egyre komolyabb hangnemre Louis – Mikor belekezdtünk ebbe az egészbe, nem arról volt szó, hogy kizárjuk az érzelmeket? Na, nem mintha rá akarnálak beszélni a srácra... De érted, mire célzok, nem? 
- Értem. Persze. - bólogattam ingerülten – De akkor sem akarom belekeverni. Minél többen annak benne az ügyben, annál nehezebb dolgom lesz. 
- Ez csak amolyan kifogás, ugye? - mosolygott rám lemondóan barátom. 
- Lou... - néztem rá kérlelve – Nem akarom belekeverni még jobban Harry-t. Nincs benne a bűnözésben, tehát hagyjuk is ki belőle.
- Akkor meg hogyan akarsz közelebb kerülni minden dologhoz? 
- Majd kiderül... - rántottam meg a vállamat, és szúrósan néztem Lou aggódó és vizslató szemeibe – Figyelj! Tudom, hogy ez így zavaros neked, mert nekem is az. De haladjunk lassan. Bármennyire is szeretném minél előbb letudni Styles-ék ügyét, nem kapkodhatom el. 
- Rendben! - egyezett bele nagy nehezen – Csak légy óvatos, oké? Nagyon óvatos. Ha pedig bármi baj van, egyből értesíts! 
- Igenis, apuci! - nevettem el magam, majd Lou óvó karjaiba bújtam. 
Hosszan tartó, kissé már-már kínos ölelkezésünknek a csengő hangja vetett véget. A kaputelefonba csak belekiáltottam egy „Megyek!”-et, és elbúcsúzva Lou-tól és az öcsémtől a kijárat felé vettem az irányt. Mikor kiértem a főbejáraton, kissé meglepődve, majd megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem Harry vár ma is a kocsija mellett, hanem egy ismeretlen öltönyös férfi.
- Miss Potter! - bólintott, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Köszönöm. - mosolyogva ültem be a kocsiba, ahol egyből úrrá lett rajtam a pánik. Kezeimet tördelve bámultam ki az ablakon, és próbáltam összeállítani a fejemben egy jó tervet, de nem ment. Nem jutott eszembe semmi kézen fekvő dolog, éppen úgy, ahogy az elmúlt pár napban sem. Mély levegőket véve arra jutottam végül, hogy lesz, ami lesz alapon belevágok a dolgok közepébe, és hagyom, hogy sodorjon magával az ár. Óvatos leszek, de nem fogom előre eltervezni a lépéseimet. 
Hosszas gondolkodásomból kizökkentett az a tudat, hogy az autó lassítani kezd egy kovácsolt vas kerítés előtt, ami lassan kitárta szárnyait előttünk. Alig tízzel gurultunk előre a térkövezett feljárón, és a sofőr leparkolt a több tucat luxusjármű mellé, amik már az udvaron álltak. 
- Parancsoljon! - nyújtotta kezét felém egy öltönyös, jó vágású srác, aki kinyitotta nekem az autó ajtaját, majd a nagy faajtós bejárat felé tessékelt. 
- Köszönöm! - bólintottam neki, és hevesen dobogó szívvel lépkedtem fel a lépcsőn, be az ajtón, egyenesen a hatalmas nagy, márványköves hallba, ahol már rengeteg ember járkált, beszélgetett, és italozott. Mindenfelé felszolgálók futkostak, akik közül egy az orrom alá tolt egy pezsgőspoharakkal teli tálcát. Mosolyogva biccentettem neki, és köszöntem meg az italt, amibe egyből nagyot kortyoltam, kicsit megnyugtatva vele az idegeimet.
- Lexa, drágám! - hallottam meg a hátam mögül az ismerős hangot – Végre, megérkezett. Jöjjön csak beljebb! 
- Jó napot! - köszöntöttem a már szokásossá vált műmosolyommal a felém közeledő Benjamin-t. 
- Jöjjön, jöjjön! - kezét a derekamra helyezte, és még beljebb tolt maga mellett – Van magácska számára egy meglepetésem. 
- Igen? - néztem rá ijedten, mikor kinyitott nekem egy közeli ajtót, és maga lé engedett. A dolgozószobája lehetett. A helység közepén egy csodásan lakkozott fűzfa asztal állt, körülötte hasonló színű, piros bársonnyal fedett székekkel, bőr kanapéval és fotelekkel az ablak előtt.
- Igen! - bólintott kezeit összekulcsolva a mellkasa előtt, így mérve végig engem.
- Nagyon szép a háza. - szólaltam meg kiszáradt szájjal, reménykedve abban, hogy nem jött rá, ki vagyok valójában. 
- Nem csodálatosabb, mint magácska. - nézett rajtam végig újra – Elbűvölő, mint mindig. 
- Köszönöm.
- Ezért is szeretném, ha ezt elfogadná tőlem, és viselné. - lépett az asztalhoz, és elővett a fiókjából egy lapos, bársonydobozt. Mikor kinyitotta azt, majdnem elállt a lélegzetem. - Tegnap leltem rá erre a csodára, és egyből magácska jutott eszembe róla. Hiszen ugyan olyan ritka és különleges szépség, mint ön. 
- Ezt nem fogadhatom el! - tiltakoztam egyből, és léptem egyet hátra. 
- Ragaszkodom hozzá.
- Benjamin! - nevettem zavartan – Ez egy kész vagyon lehetett. Nem fogadhatom el. Csak az egyik pincérnője vagyok, egy alkalmazottja. 
- Lexa! Drágám, maga a legjobb alkalmazottam. Remekül dolgozik, és én ezt értékelni szoktam. - magyarázta.
- De hiszen csak nemrég kezdtem... - mosolyogtam zavartan. 
- Fogadja el, kérem! - lépett közelebb felém, kezében az ékszerrel – Különben ezt a szépséget el kell zárnom valamelyik széfem mélyére, ugyanis senki sem alkalmas arra, hogy viselje. Magát kivéve persze. 
- Nem is tudom... - kezdtem zavartan, de ekkor már mögém lépett, és a nyakam köré rakta a méregdrága, csillogó gyémántnyakláncot.
- Ahogy sejtettem. - hajolt közelebb a fülemhez – Magán még szebben tündököl. De természetesen az ön szépsége mellett eltörpül a nyakék csillogása.
- Köszönöm. - nevettem zavartan, és felé fordultam. Olyan közel álltunk egymáshoz, mint még soha. Félve, a torkomban dübörgő szívvel néztem a szemébe, ő pedig még csak nem is pislogott. Whisky és parfüm illata keveredett bele a levegőbe, ami miatt csak óvatosan vettem a levegőt. Most meg fog csókolni? Nem csókolhat meg! Pedig nagyon úgy tűnik, hogy azt akarta, ugyanis egyszer a szemembe, egyszer pedig a számra nézett, és alig észrevehető módon nyalta meg a száját. 
- Öhm... - jöttem zavarba, és elfordítottam a fejemet. A szoba falán lógó tükör elé álltam, és megcsodáltam benne a láncot. Csak, hogy eltereljem a figyelmet arról, hogy majdnem megcsókolt. - Gyönyörű, de nem igazán fogadhatnám ezt el. Nem akarom, hogy azt higgye rólam, hogy én egy olyan fajta lány vagyok, akinek csak az ajándékok, és a pénz számít. 
- Ez eszemben sem jutott, Lexa! Ne érezze kellemetlenül magát. Tudja mit? Jöjjön, és igyunk valamit. Nézzen körül a hallban, nekem egy kicsit magára kell hagynom önt, de esküszöm, hogy csak pár perc lesz. Csak köszöntöm az újonnan érkezőket, és máris az öné vagyok. - csókolta meg a kezemet, és kinyitotta nekem az iroda ajtaját – Nem hagyom egyedül magácskát, ugyanis a végén még valamelyik vén kujon lecsapja a kezemről. - kacsintott még rám utoljára, és egyedül hagyott az idősödő üzletembernek kinéző alakok közt, akiknek egy-egy fiatalos cicababa díszelgett az oldalán. Jobban körülnézve vettem csak észre, hogy több tekintetet is magamra vonzottam. Gondolom a nyaklánc keltett ekkora feltűnést, és az, hogy nemrég léptem ki egy szobából Benjamin Styles oldalán. 
Tettem pár tétova lépést előre, és a már üres pezsgős poharamat letettem az egyik pincér tálcájára, majd vettem egy telit.
- Ohhh... - szólaltam meg ijedten, mikor valakit telibe borítottam az irányváltásomat követően – Bocsánat! Annyira sajnálom.
- Semmi...baj. - jött a szinte dadogó válasz az előttem álló sráctól, akit nagyon is jól ismertem – Szia! 
- Harry? - néztem fel a magas, barna, göndör hajú fiú smaragd íriszeibe, és a vér is megfagyott bennem attól a tekintettől, amivel meredt rám.

2016. október 23., vasárnap

15. fejezet: Sam

Sziasztok! Meghoztam a legújabb részt, habár nem nagy lelkesedéssel, mert nem kaptam sok visszajelzést az előzőhöz! :( Remélem ez a rész jobban tetszik majd! ;)
Hozzá kell tennem, hogy a napokban csak Shawn Mendes számokat hallgatok, szóval szerintem számíthattok ezentúl arra, hogy sok rész kísérődala lesz Shawn valamelyik száma! :D 


● Dal a fejezethez: Shawn Mendes - Imagination
...ALEXIS DAVIS...
Már letelt két hét úgy, hogy Benjamin Styles-nak dolgoztam. Sajnos eddig még semmi olyan dolog nem történt, ami akár csak gyanús lehetne vele kapcsolatban. Szinte az egész napját a bárban tölti - természetesen a neki leszeparált helyen -, és szinte minden idejét azzal tölti, hogy engem bámuljon, vagy velem beszélgessen a pultnál ülve. 
- Nem akarok szemtelen lenni, de ha feltart engem, akkor nem tudom rendesen elvégezni a munkámat. A főnököm pedig nem biztos, hogy örülni fog ennek. - villantottam meg egy féloldalas mosollyal a fogaimat. 
- Biztosíthatom, hogy a főnöke nem fog megorrolni önre, kedvesem. - nevetett felém Benjamin.
Az elmúlt napokban eléggé megnyíltunk egymás felé, és sokszor ugratjuk egymást. Ha valaki szem- és fültanúja lenne a kis csipkelődéseinknek, még azt gondolná, hogy flörtölünk egymással. Flörtölni. Benjamin Styles és én? Még csak az kellene! Minden egyes pillanatban, mikor meglátom, felfordul a gyomrom, és bármikor el tudnám sírni magamat, hogy a közelében kell lennem. 
- Hát remélem, ugyanis nem akarom elveszíteni az állásomat. - húztam tovább. 
- Tehát megkedvelte itt nálunk? - mosolygott rám a whiskeys pohara felett. 
- Igen. Nagyon jól érzem magam itt, mindenki nagyon kedves. - bólogattam meggyőzően. Valójában tényleg egész jó hely volt a bár, még élveztem volna a munkát is, ha nem az lenne a tulaj, aki.
- Harold? - tette fel a kérdést, amitől a hasam egy újabb bukfencet vetett, de ez a bukfenc most más volt, mint amit az említett személy apja váltott ki belőlem – Ő hogyan viselkedik? 
- Öhm... - hajtottam le a fejemet, és megjelent a szemem előtt a srác arca, a göndör haja és a csodaszép smaragd íriszek, melyek mostanában nem csillogtak úgy, ahogy szoktak. 
- Szemtelen volt vagy csúnyán beszélt önnel? - erősödött fel a hangja, ami egy kicsit megijesztett. Nem volt mérges, legalábbis nem tűnt annak, de így is rémisztő volt számomra. 
- Nem... - válaszoltam egyből – Nem szemtelen velem, és nem is beszélt csúnyán. Igazából hozzám sem szól mostanában. Egy árva szót sem...
- Majd megbékél. - rántotta meg a vállát – Most, hogy végre rászánta magát, hogy nekem dolgozzon...
- Önnek dolgozik? - vágtam a szavába ijedten. Ez lehetetlen! Nem lehet igaz, hogy Harry végül beadta a derekát, és elkezdett az apjának dolgozni. Nem így terveztem ezt az egészet. Annyira megnyugtató érzés volt, hogy nem kell Harry után is nyomoznom, erre tessék...
- Igen. - válaszolt Benjamin, és közben összehúzott szemöldökkel méregetett. Te jó ég! Nem szabadna így reagálnom a dolgokra.
- Ez remek! - kiáltottam fel, természetesen színlelve az örömömet. 
- Igen? - könnyebbült meg a férfi arca.
- Igen. - bólogattam hevesen – Hiszen Harry talán megtette ezzel az első lépést, hogy jobb viszonya legyen önnel. - mondtam meggyőzően. 
- Hmmm... - gondolkodott el a férfi – Meglehet, és tényleg remélem, hogy így lesz. Mondja csak, kedvesem! - váltott témát, mintha kellemetlen lenne neki Harry-ről, és a vele való kapcsolatáról beszélni. 
- Igen? - néztem rá érdeklődve. 
- Szombaton a házamban lesz egy rendezvény, és szeretném, ha ön is ott lenne. 
- Öhm... Rendben. - bólintottam egyből, nem is gondolva a következményekre – Mire menjek?
- Ugyan, drágám! - intett le kedvesen – Természetesen kocsit küldök önért. 
- Oké. Az itteni munkaruhámban kell lennem? - kérdeztem lazán, és a rá érkező válasz forró zuhanyként ért. 
- Tessék? - kezdett jóízűen kacagni – Miért kellene abban lennie?
- Nem kell? - néztem rá furcsán.
- Természetesen nem! Úgy látom, félreértette a meghívást! - nevetett tovább.
- A meghívást? - húztam fel a szemöldökömet. 
- Igen. Úgy értettem, hogy szeretném meghívni erre a rendezvényre, mint vendéget. 
- Ohhh... - döbbentem le hirtelen, és nem is tudtam, hogy mit mondjak. 
- Elfogadja a meghívást? 
- Hát nem is tudom, Benjamin... - hajtottam le a fejemet zavartan. Egyrészt eszem ágában sem volt elmenni az ördög katlanjába, másrészt pedig jó lett volna közelebbről is megnézni, és feltérképezni a házat, és részleteit. 
- Kérem, legalább gondolja meg... - hajolt hozzám közelebb, és megérintette a kezemet. 
- Rendben. - egyeztem bele, és már tudtam, hogy igent fogok mondani neki.
- Holnapig gondolja meg, hiszen ma már csütörtök van. - kacsintott rám, majd lehúzta a maradék italát – Most mennem kell, kedvesem. Később még benézek. 
- Viszlát! - mosolyogtam rá, és intettem egyet.
Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy valaki a pulthoz ült. Csütörtök délután lévén nem sok ember volt a bárban, és a színpadon is csak egy-két táncos rázta magát.
- Kaphatok egy pohár vizet? - szólalt meg a pult túlsó feléről egy hang. Ijedten néztem felé, és ekkor tudatosult bennem, hogy ki ült velem szembe. 
- Persze, azonnal! - bólintottam mosolyogva, és elé tettem a vizet. 
- Köszönöm! - viszonozta kedvesen a gesztusomat. 
- Öhm... Még nem igazán tudtunk beszélni az elmúlt hetekben. - kezdtem bele félve. Pontosabban csak tettettem a visszahúzódó kis pincérlányt. Én ennél sokkalta bátrabb vagyok. - Lexa Potter vagyok.
- Én pedig Samantha Clayton, de szólíts csak Sam-nek.
- El kell, hogy mondjam, nagyon jó vagy. Csodásan táncolsz, és lenyűgöző, amilyen magabiztossággal mozogsz odafent. - mutattam a színpad felé. Minden nap ott volt a nő, aki már első nap szemet szúrt nekem, és minden nap figyeltem őt. Irigy voltam rá, rettentő irigy. Szép volt, és olyan magabiztos, mint még soha senki, akivel eddig találkoztam. Most pedig még az is kiderült róla, hogy mennyire kedves. 
- Nahát... - nevette el magát kissé zavartan – Még soha senki nem nyilatkozott így egy sztriptíztáncosról. 
- Ugyan már... - legyintettem – Szuper vagy. Remek táncos.
- Ezt nagyon jó hallani, végre valaki a táncost veszi észre bennem, és nem az olcsó szajhát. 
- Nem vagy szajha attól, hogy táncolsz. - ráztam meg a fejemet – Zseniális vagy.
- Ugyan már. Elég legyen, mert zavarba hozol. - legyintett ismét felém – De ahogy elnézem, te sem panaszkodhatsz. Nagyon szép vagy, és jó az alakod. Nem gondoltál arra, hogy kipróbáld magad odafent? - húzta fel érdeklődve a szemöldökét – Úgy látom, nagyon megfogott a színpad.
- Ugyan már! - kacagtam jóízűen – Nekem nem menne, nem tudnék olyan szabadon mozogni.
- Ha meggondolnád magad, akkor bátran szólj nekem! Szívesen segítek! - bólintott biztatóan, és lehúzta a pohara tartalmát. 
- Nem hiszem, hogy... - kezdtem újra, de ekkor félbeszakított valaki, aki csak most érkezett, és akit eddig még nem láttam a bárba betérni. 
- Harry... - hallottam meg a saját hangomat, ami halk és rekedtes volt. Persze, hogy az volt, hiszen az előttem álló fiú ezt a hatást váltotta ki belőlem. Kiszáradt a torkom, alig kaptam levegőt és a szívem a torkomban lüktetett. Mit keres itt? 
- Szia! - biccentett felém szinte lenéző stílusban, majd az eddig velem beszélgető nő felé fordult – Szia, Sam! - köszöntötte őt is, de sokkal lelkesebben, mint engem. Arcán megjelent az a kisfiús mosoly, amit felém már hetek óta nem villantott meg. Irigy lettem.
- Szia, szépfiú! - tárta ki a karjait a nő, és szorosan vonta szinte fedetlen testéhez Harry-t – Mi járatban erre? 
- Hozzád jöttem. - kuncogott a fiú – Beszélhetünk valami eldugottabb helyen? 
- Persze, szépségem! - bólintott a nő, és felém biccentve köszönésképpen, elvonult nyomában Harry-vel. Persze a göndör srác még csak egy pillantásra sem méltatott. Csak az kötötte le a figyelmemet, ahogy Sam derekára tette a kezét, és úgy engedte be maga előtt egy hátsó ajtón. 
Irigy voltam. Rettentő irigy lettem erre a nőre, aki nem csak, hogy szép és csodálatra méltó volt, de még Harry-t is az ujja köré csavarta. Nem is csodálkoztam, hiszen csak rá kell nézni. A francba! A francba! Éreztem, hogy mindent elrontok! De miért is rágom magam ezen? Hiszen nekem a munkám, a nyomozás az első. Annak kell az elsőnek lennie!