2017. január 2., hétfő

18. fejezet: Gyanús dolgok

Sziasztok! :) Ismét bocsánatkéréssel indulok, hiszen megint nem volt rész már elég régóta. :( Sajnos betegeskedtem, nem voltam jól elég sokáig, most meg az ünnepek jöttek közbe. De ma megírtam a folytatást, és el is hoztam nektek. Mit szóltok hozzá? :) Várom a véleményeket!

● Dal a fejezethez: Breaking Benjamin - Dance With The Devil
...ALEXIS DAVIS...
- Valami gond van, kedvesem? - hallottam meg a hangot a hátam mögött, majd megéreztem a vállamon az égető érintést, amitől elfogott a hányinger.
- Semmi. Semmi gond. - tekertem meg egyből a fejemet és negédes mosolyt öltöttem fel.
- Röstellem, hogy magára kellett hagynom önt. 
- Ugyan... - intettem, miközben Benjamin helyet foglalt mellettem a kanapén, ahol eddig üldögéltem, és a poharam aljában lévő fél korty pezsgőt nézegettem. 
- Bizonyára kellemetlenül érzi magát itt, ugye? - tette a combomra óvatosan a kezét.
- Egy kicsit, igen. - ismertem be halkan, mire ő csak felnevetett.
- Biztosra vettem, hogy nem fogja jól érezni magát, mégsem tudtam magam lebeszélni arról, hogy elhívjam ide. - ahogy beszélt, a keze szinte elkezdte masszírozni a combomat. 
- Igen? - kérdeztem rá, magam sem tudom, hogy miért. 
- Persze. - bólintott határozottan – El sem tudtam volna képzelni magácska nélkül ezt az unalmas partit. Maga itt egy csillogó gyémánt, aki színt ad ennek a sok vénembernek.
- Bizonyára a nyakék miatt látja így. - nevettem el magam, és hozzáértem a mellkasomon díszelgő gyémántokhoz. 
- Ugyan. Ez a kacat a maga szépsége mellett eltörpül. - érintése egyre jobban égette a bőrömet. Nem akartam, hogy hozzám érjen, de nem tehettem mást. Muszáj volt engednem neki, hiszen én az ő szemében nem lehetek más, mint egy fiatal, ártatlan kislány. 
- Maga igazán kedves velem, Benjamin. Még senki sem mondott nekem hasonlókat. - mentem bele végül a játékba. Végülis muszáj valahogy közelebb férkőznöm hozzá, és még ha tagadom is, mélyen belül tudom, hogy ez csak így lehetséges. El kell játszanom a buta fruskát, aki a gazdag főnöke minden szavát lesi, ugyanis úgy látszik, hogy Benjamin-nak pontosan ez kell. Naivnak kell, hogy tűnjek, de ugyan akkor kell, hogy vágyjon rám, és kell, hogy véletlenül se gondoljon arra, hogy ki akarom használni. 
- Hát... Nem mindenkinek szoktam ilyeneket mondani. Csak az igazán különleges személyeknek. - hajolt hozzám egyre közelebb, de én eljátszottam, hogy zavarba jöttem, és lehajtottam a fejem. Pedig legszívesebben pofán töröltem volna. 
- Zavarba hoz. - mondtam neki szégyenlősen.
- Mit szólna hozzá, ha egy nyugodtabb helyre mennénk? - ajánlotta fel, én pedig szinte ijedten kaptam rá a tekintetemet. 
- Ne ijedjen meg! - nevette el magát, és végigsimított az arcomon – Csak a pásztázó, és az irigykedő szempárok elől akarok menekülni. Mondjuk, nem mintha zavarna, hogy irigy rám ez a sok vén kujon. - nézett végig a vendégein – Megértem őket. Én is féltékeny lennék, ha nem én élvezhetném az ön társaságát. 
- Rendben. Menjünk egy csendesebb helyre. - bólintottam, de beül persze fel akartam robbanni.
Benjamin hatalmas mosollyal az arcán kelt fel mellőlem, és a derekamat átkarolva visszavezetett a dolgozószobájába. Mikor becsukta az ajtót, én nem fordultam felé, hanem a polcokon lévő könyveket kezdtem el nézegetni. Pár pillanatig csend honolt a helységre, csak a kintről beszűrődő hangokat lehetett hallani, aztán lépések közeledtek felém. Én meg sem mozdultam, és szinte észrevétlenül rezzentem össze, mikor megéreztem a nyakamon a forró leheletet, és a derekamon két kezet. A lehelet lassan apró csókokká alakult, amitől a hideg futkosott a hátamon. Természetesen az undor miatt, nem pedig azért, mert jól esett. Két kezével egyre jobban szorított magához, a hátamhoz préselte a mellkasát, amitől éreztem a szapora szívverését.
- Öhm... Nézze Benjamin. Maga igazán rendes velem, és rettentő jól esnek a bókjai, de úgy érzem, hogy ez helytelen lenne. - nyögtem rekedtes hangon, miközben szinte már falta a nyakamat. A szívem ki akart szakadni a mellkasomból, és legszívesebben most azonnal felpofoztam volna, mint pár órája Harry-t. Harry! Ahogy eszembe jutott a fiú, még rosszabbul kezdtem magam érezni. Gyűlöl, és ha tudná, hogy most mit csinálok, még jobban gyűlölne.
- Ugyan, drágám! - fordított maga felé rettentő sebességgel a férfi, amitől most már az arcomban éreztem a mentolos leheletét. Megnyalta a száját, és az enyémet kezdte pásztázni a szemeivel. - Annyira gyönyörű vagy! - tegezett le. Miért tegez? Hiszen semmi nem történt köztünk.
- Benjamin... - kezdtem volna bele a védekezésbe, de ekkor kivágódott az ajtó, és egy csinos szőke lépett be rajta. Ezt a csinos szőkét pedig nagyon is jól ismertem, hiszen ő volt az, Samantha Clayton, a Red Velvet legszebb és legjobb táncosa.
- Ben! - szólt a velem szemben álló férfinak, miután jól végigmért engem – Keresnek! Elég sürgős a dolog. 
- Rendben! - bólintott Benjamin, majd ismét felém fordult – Holnap találkozunk a bárban, kedvesem! - mondta, majd egy gyors kézcsók után távozott, magunkra hagyva minket Sam-mel. 
- Minden oké, kislány? - nézett rám egy kicsit kedvesebb mosollyal a nő, és közelebb lépkedett. 
- Persze. - bólintottam, talán kicsit túl meggyőzően.
- Mit szólnál hozzá, ha este beülnénk valahova egyet? Megismerkedhetnénk, ha már kollégák lettünk. - rántotta meg flegmán a vállát – Ez a buli már úgysem tart sokáig, Ben-nek most lesz egy kis dolga. 
- Öhm... Nem is tudom! - kezdtem, és elgondolkodtam azon, hogy miért akar hirtelen ennyire megismerkedni velem ez a nő. Persze, már első alkalommal is nagyon kedves volt, de most akkor is van benne valami furcsa. Abban, ahogy rám néz, és próbál meggyőzni, hogy igyunk meg együtt valamit.
- Gyerünk már! Csak egy ital, vagy egy kávé. - győzködött tovább.
- Legyen! - bólintottam rá végül. Próba szerencse! Legalább megtudom, hogy mit akar tőlem, sőt, talán még valami titkot is kifecseg nekem a Styles-okról. 
- Szuper! - csapta össze a kezét, és mintha megkönnyebbül volna egy kicsit. Talán tényleg ennyire örül neki? Vagy csak valami teszt féleség lesz ez a beszélgetés? - Ismerek egy szuper kávézót, később megírom a címet, de most mennem kell. Beszélnem kell még Harry-vel. Nem láttad valamerre? - kérdése csak egy egyszerű kérdés volt, de engem mintha szíven szúrt volna vele. Harry-t keresi. Már megint Harry-vel akar beszélni.
- A...a szobájában van, ha jól tudom. - válaszoltam kiszáradt torokkal. 
- Remek! - montha nagy mosollyal az arcán, majd magamra hagyott Benjamin irodájában. Egyből megfordult a fejemben, hogy kereshetnék valami nyomot, amin elindulhatnék a nyomozással kapcsolatban, de aztán egyből el is vetettem ezt az ötletet. Így is túlontúl gyanúsak a dolgok.
Nem bukhatok le már így, az elején. Így fogtam a gyémánt láncot, és levettem a nyakamból. Mintha egy mázsás súlytól szabadultam volna meg.
Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek vele, ezért csak az asztalra raktam, majd kisétáltam az irodából. 
- Lexa! - hallottam meg a nevemen szólít, pontosabban a hamis énem nevén. 
- Nahát... Mr. Styles! - mosolyodtam el egyből, ahogy megláttam a legidősebb Styles-t.
- Maga mit keres itt? - nézett rám meglepetten.
- Ugyan, Mr. Styles..- néztem rá szúrósan – Harry már biztos elmesélte, hogy Benjamin-nak dolgozok.
-  Hát... Harry említett valamit, habár mostanában visszaért a régi, zárkózott önmagához.
- Ohhh... - húztam el a számat – Értem!
- Szóval a fiamnak dolgozik? 
- Igen. - bólintottam kissé szégyenkezve.
- Említették a régi helyén is, hogy felmondott. Van valami oka annak, hogy Benjamin-nak dolgozik?
- Semmi különös. Csupán valamivel több pénzt ajánlott nekem, ami most igazán jól jön.
- Értem! Itt is dolgozik? Most? Ilyen csinosan? 
- Nem. Nem, ide Benjamin hívott meg.
- Ó! - gondolkodott el az öreg – Valóban? 
- Igen.
- Nézze, kedvesem... - kezdte, de én belevágtam.
- Bocsásson meg, Mr. Styles, de mennem kell. Ígérem, hogy még beszélünk. - mosolyogtam rá, majd amilyen gyorsan csak tudtam, magára hagytam.

Már este tíz is elmúlt, mire odaértem a Sam-mel megbeszélt helyre. Egy kis kávézó és bár volt a Trafalgar téren, ahol remek olasz kávét lehetett kapni. Nem volt túl nagy, és nem is volt annyira előkelő, mint a Red Velvet, de egész kellemes hely volt. Mikor beléptem, egyből megpillantottam Sam-et, aki az egyik asztalnál ült, egy pohár színes itallal a kezében. 
- Szia! - köszöntem neki, mikor leültem vele szembe.
- Szia! Csakhogy itt vagy! - örült meg nekem egyből. 
- Hát... Elég fáradt vagyok, és elég késő van már. Erősen gondolkodtam azon, hogy el kellene halasztani ezt az iszogatást. - ismertem be őszintén, amitől ő egy cseppet sem sértődött meg.
- Mit hozhatok? - lépett az asztalunkhoz egy pincér, mielőtt Sam válaszolni tudott volna.
- Én még egy ilyet kérnék! - mutatta fel a szőke nő a poharát, nagy mosollyal az arcán – És neked is csak ajánlani tudom ezt az italt... Alexis! - fejezte be a mondandóját Sam, nekem pedig a lélegzetem is elállt. A pincérre néztem, akinek csak bólintottam egyet, jelezve, hogy nekem is jó lesz ugyan az az ital. Megszólalni azonban még mindig nem tudtam. 
- Hogy... Hogy szólítottál? - nyögtem ki nagy nehezen, és közelebb hajoltam Sam-hez, akinek le sem lehetett volna vakarni a mosolyt az arcáról.
- Alexis! - bólintott – Ez a neved, nem? Alexis Davis.

2016. december 7., szerda

17. fejezet: Jobbat érdemel

Sziasztok! :) Tudom, hogy rengeteg ideje nem volt új rész, és ezt rettentően sajnálom! :( Most az év végéig lesz majd időm írni, ígérem, hogy igyekszek pótolni minden lemaradást! :)

● Dal a fejezethez: Shawn Mendes - Treat You Better ●
...ALEXIS DAVIS...
- Szia! - nyögtem ki nagy nehezen, és a szabad kezemmel a mellkasához nyúltam, hogy le tudjam söpörni róla a rá borított folyadékot. Nem szólt semmit, csak bámult rám, és figyelte, ahogy egyre jobban zavarba jövök miatta. - Ne... Ne haragudj! Nem vettelek észre. 
- Ja! - szólalt meg kissé gúnyos hangnemben – Mostanában nem igazán veszel észre.
- Harry... - hajtottam le a fejemet, és míg vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem.
- Mit csinálsz itt? - tette fel a kérdést, ami szerintem már azóta gyökeret vert a fejében, hogy meglátott itt engem. 
- Az édesapád hívott meg. 
- Ja. Szóval Benjamin-nal randizgatsz? 
- Tessék? - nevette el magam – Dehogy. 
- Vagy csak te még nem tudsz róla... - húzódott gúnyos mosolyra a szája, és körbe nézett felettem. Most valamiért rettentően utáltam, hogy egy fejjel magasabb nálam, ugyanis könnyedén el tudta kerülni a szemkontaktust. 
- Miért viselkedsz így? 
- Az honnan van? - akadt meg a szeme a nyakéken.
- Ezt... - kaptam a nyakamhoz – Ezt a...
- Benjamin adta neked? - kezdett kissé pipa lenni. 
- Igen. - hajtottam le a fejemet ismét. 
- Ekkora faszfejet... - fújta ki idegesen a levegőt. 
- Baj van? 
- Nem. Nincs semmi baj. Elvileg jó nyakban van, csak nem neki kellett volna... - mondatát be sem fejezve intett egyet, és magamra hagyott. 
- Jó nyakban van, csak nem neki kellett volna? - ismételtem meg a szavait.
Az elkövetkezendő fél órában próbáltam keresni a szememmel Harry-t, de sajnos nem jártam sikerrel. Sehol sem láttam, miután elviharzott tőlem. 
- Drága Lexa! - éreztem meg a derekamon egy meleg érintést. 
- Benjamin! - kiáltottam fel kissé hangosan ijedtemben. 
- Megijesztettem? - lépet hozzám közelebb mosolyogva.
- Csak elgondolkodtam. - ellenkeztem egyből. 
- Láttam a fiamat, ahogy feldúlva sietett a szobája felé. - intett a fejével balra, tehát arra található Harry kuckója.
- Öhm... Igen! - helyeseltem – Találkoztam vele.
- Szemtelen volt önnel? 
- Nem. Nem, inkább furcsa. A nyakékről kérdezett. - érintettem meg a gyémántokat a mellkasomon.
- Igen? - húzta fel a szemöldökét, és mintha egy kis gúnyt is láttam volna az arcán. 
- Eléggé kiakadt, hogy viselem. 
- Mert úgy volt, hogy ez az övé lesz. - mondta könnyedén.
- Tessék? - kerekedtek ki a szemeim az őszinte meglepettségtől – Hogyhogy az övé? 
- Az anyám rá akarta hagyni. - vont vállat, és úgy vettem észre, nem nagyon érdekli, hogy Harry örökségével lepett meg az imént. 
- Akkor tényleg nem fogadhatom el. - nyúltam a nyakék kapcsához, de Benjamin megfogta a kezemet, és megállított. 
- Ugyan! - nevetett – Harry lemondott róla, én pedig nem hagyhatok veszni egy ilyen szépséget. - mondta egyre közelebb hajolva hozzám, és megcsókolva a kezemet, amit még mindig fogott – Az anyám azt akarta, hogy Harry majd egy nőnek adja a nyakláncot.
- Egy nőnek? - akadt el hirtelen a lélegzetem.
- Tudja... szerelem, meg hasonlók. - intett egyet, és megitta a pohara tartalmát. 
- Aha. - bólintottam, és szinte kiszáradt a szám. Egyből arra gondoltam, amit Harry mondott. „Jó nyakon van!” Te jó ég! Ez lehetséges? Lehetséges, hogy arra gondolt, amire én gondolok? 
- Minden rendben, kedvesem? - érintette meg újra a derekamat Benjamin
- Igen, persze! - bólintottam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Biztos, hogy nem bántotta meg magát a fiam? - húzta össze a szemöldökét, és idegességet láttam az arcán.
- Persze. Nem volt semmi baj. Szinte alig beszéltünk. - nyugtattam meg, mert el sem akartam képzelni, hogy mit tenne Harry-vel, ha megtudná, hogy esetleg durván bánik velem. Na, nem mintha Harry viselkene úgy, hogy azzal ártson nekem. Mármint fizikailag. A lelki téma ugyanis teljesen más. Hiszen minden egyes alkalommal, mikor rám néz, látom a megvetést a szemében. A megvetést, amit azért érez irántam, mert úgy gondolja, hogy az apjával kavarok. Talán lehet, hogy jól is gondolja? Hiszen Benjamin úgy vezetgetett egész nap maga mellett, mintha a barátnője lennék. Az összes öregembernek, akik közül egy-kettőt felismertem a rendőrségi jelentésekből, úgy mutatott be, mint az est díszvendégét. A sok vénember szinte felfalt a szemével, amitől a gyomrom is felfordult. De az, ahogy az ő cicababáik néztek rám, még rosszabb volt. Ellenséges, irigy arccal méregettek, amolyan ellenséget láthattak bennem. 
- Mondja csak, drágám! - szólt hozzám Benjamin, mikor egy pillanatra egyedül maradtunk – Mit szólna, ha ezt az estét megismételnénk. 
- Újabb partit szervez? - nevettem rá.
- Nem úgy gondoltam. - mosolyodott el, és a csuklómnál fogva közel húzott magához, szinte már összesimult a testünk – Csak magácska és én. Mit szól hozzá?
- Öhm... Nem is tudom, Benjamin. - húztam zavart mosolyra a számat.
- Rendben. Nem kell most rögtön válaszolnia. - lépett kicsit távolabb, és megsimította a hajamat – De úgysem fogom békén hagyni, míg el nem jön velem valahová. - mosolygott rám.
- Nagyon rámenősnek tetszik lenni. - nevettem el magam. 
- Még szép. - kacsintott rám. 
- El szeretnék menni a mosdóba. - váltottam gyorsan témát, hiszen szabadulni akartam. 
- A folyosó végén, jobbra. - mutatott a terem vége felé. 
- Köszönöm. - bólintottam, és elindultam az említett irányba.
Szélsebesen haladtam a folyosón, mikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik ajtó mögül halk zene szól, dúdolgatással vegyülve. A kíváncsiságom hajtott, ezért benéztem a szobába. Egyből megismertem a göndör fürtöket. Ezer közül is megismerném, még így, hátulról is. Egy asztal fölé volt görnyedve, és meg mertem volna esküdni rá, hogy éppen rajzolt valamit. A kelleténél talán jobban bedugtam a fejemet az ajtón, ami egy apró lökésnek köszönhetően megnyikordult. Harry abban a pillanatban becsapta az előtte elhelyezkedő füzetet, és felém kapta a fejét.
- Ne haragudj! - védekeztem egyből – Csak a mosdóba indultam. 
- A folyosó végén van. - felelte flegmán, de nem vette le rólam a tekintetét. 
- Öhm... Miért viselkedsz így velem? - szökött ki a számon a kérdés.
- Nem viselkedek sehogy sem. - rántotta meg a vállát, és most valahogy hasonlított az apjára.
- Olyan, mintha nem is ismernénk egymást.
- Hát... Szerintem nem is ismerjük. - húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Harry...
- Tudod, hogy mi a bajom? - pattant fel a székéről, és megindult felém. Ha nem tudtam volna, hogy képtelen lenne bántani, talán meg is ijedtem volna egy kicsit. Mikor elém ért, a csuklómnál fogva berántott az ajtón, és becsukta azt mögöttem. - Az a bajom, hogy itt vagy. Megmondtam, hogy óvakodj Benjamin-tól, nemde? 
- Nincs vele semmi baj. 
- Te csak azt hiszed. Különben is... Mi a francért jöttél el ide? Miért viselkedsz úgy, mintha a nője lennél? 
- Egyáltalán nem erről van szó. - tiltakoztam, de Harry nem igazán engedett szóhoz jutni. 
- Mi a francért hódoltál be neki? Megfenyegetett? 
- Nem. Dehogy. De a főnököm. Nem koptathatom csak úgy le.
- De! De igen! - bólogatott Harry hevesen – Te sokkal jobbat érdemelsz. Ő nem az a férfi, akire neked szükséged van, ő sose bánna veled úgy, ahogy...
- Ahogy mi? - kérdeztem rá, ugyanis elhalkult a szava.
- Semmi. - legyintett – Hagyjuk! 
- Ne hagyjuk, Harry!
- Válaszolj nekem őszintén. Tényleg csak a munkádat félted, megfenyegetett vagy azért hajtasz rá, hogy kicsikarj tőle valamennyi lóvét? - amint elhagyta a száját a kérdés, a kezem abban a pillanatban csattant az arcán.
Először csak bámultunk egymásra, majd sarkon fordultam, és az ajtót úgy becsaptam magam után, hogy az egész folyosó beleremegett.

2016. október 30., vasárnap

16. fejezet: Csillogó gyémánt

Sziasztok! Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommenteket. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyit jelent nekem! :) Csak így tovább! ;)

● Dal a fejezethez: Muse - Can't Take My Eyes Off You  ●
...ALEXIS DAVIS...
Olyan gyorsan szombat este lett, hogy szinte még fel sem tudtam fogni, hogy hamarosan betekintést nyerek a Styles villa ajtói mögé. Vajon miért akarja Benjamin Styles, hogy én is részt vegyek az estélyen, amit ma este tart? Miért akarja, hogy ott legyek én, a kis jelentéktelen pincérlány? Mélyen belül csak remélni tudom, hogy nem azért akar a közelében tudni, hogy ellenőrizhessen, vagy hogy kiderítse, mit akarok tőle. Remélem, hogy semmit sem sejt az egészből. 
- Azt... a... rohadt... - csak ennyi jött ki Louis száján, mikor kiléptem a nappaliba, ahol Chris-szel együtt üldögéltek a tévé előtt – Mi ez a szerelés, kislány? 
- Muszáj ezt viselnem. Te is tudod, hogy nem vagyok oda az ilyen ruhákért, szóval fogd csak be. - mutattam rá figyelmeztetően. 
- Nem akartam beszólni. Ez...ez nagyon dögös. - simított végig borostás arcán. 
- Szerinted jó lesz? Elvégre azt sem tudom, hogy hogyan kell felöltözni egy effajta esthez. - néztem bele a nagy tükörbe, az előszoba falán. Hosszú, selyemből készült, világoskék ruhám csak úgy ráomlott az alakomra. A nyakba kötős, a derekánál pedig egy szalagból volt masni kötve. Nem volt olyan extravagáns, és szerencsére feltűnő sem, de szerintem illett egy partihoz. Barna hajam ezúttal kisebb hullámokban lógott a vállamon, és a sminket sem túloztam el. Tényleg nem akartam feltűnést kelteni. 
- Szerintem több, mint jó. - bólogatott, és mögém lépkedett, hogy együtt vehessük szemügyre szerelésemet a tükörben.
- Nem gondolod, hogy túlzás? 
- Nem. Egyáltalán nem. - tette a kezeit a vállamra – Gyönyörű vagy. 
- Köszönöm Lou. - mosolyogtam rá – Nem akarom nagy feltűnést kelteni. Ez talán jó lesz.
- Háááát... - húzta fel szemöldökét – Jónak jó lesz, de azt nem mondom, hogy nem fogsz feltűnést kelteni. Bármit is veszel fel, akkor is dögös vagy. - kacsintott rám.
- Ó, fogd már be! - löktem meg, majd elléptem a tükör elől. 
- De ezt tök komolyan mondom. - nevetett újra rám.
- Jól van Lou... - állítottam le – Térjünk át a munka részére. Arra gondoltam, hogy egyenlőre nem kéne még kószálnom a házba. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy Styles-nak furcsa lenne, ha mondjuk az irodájában kutakodva találna rám. 
- Valószínűleg. - bólintott, miközben visszahuppant a kanapéra Chris mellé, aki teljesen bele volt merülve valami mesébe – Viszont, mi van akkor, ha nem lesz több lehetőséged arra, hogy kutakodj?
- Majd úgy rendezem a dolgokat, hogy legyen. - rántottam meg a vállamat.
- Hogy rendezed úgy? - nevette el magát, majd hirtelen komor lett az arckifejezése – Hacsak nem...
- Hacsak mi? - néztem felé érdeklődve.
- Hacsak nem jössz össze a sráccal.
- Tessék? - hangom hirtelen több oktávot ugrott feljebb.
- Ha összejössz a fiatal Styles-szal, akkor járhatnál-kelhetnél a házban.
- Ugyan... - intettem le – Nem hiszem, hogy Harry hazavinne az apja házába. Meg amúgy sem használnám arra őt, hogy nyomozhassak az apja után. 
- Alex... - váltott egyre komolyabb hangnemre Louis – Mikor belekezdtünk ebbe az egészbe, nem arról volt szó, hogy kizárjuk az érzelmeket? Na, nem mintha rá akarnálak beszélni a srácra... De érted, mire célzok, nem? 
- Értem. Persze. - bólogattam ingerülten – De akkor sem akarom belekeverni. Minél többen annak benne az ügyben, annál nehezebb dolgom lesz. 
- Ez csak amolyan kifogás, ugye? - mosolygott rám lemondóan barátom. 
- Lou... - néztem rá kérlelve – Nem akarom belekeverni még jobban Harry-t. Nincs benne a bűnözésben, tehát hagyjuk is ki belőle.
- Akkor meg hogyan akarsz közelebb kerülni minden dologhoz? 
- Majd kiderül... - rántottam meg a vállamat, és szúrósan néztem Lou aggódó és vizslató szemeibe – Figyelj! Tudom, hogy ez így zavaros neked, mert nekem is az. De haladjunk lassan. Bármennyire is szeretném minél előbb letudni Styles-ék ügyét, nem kapkodhatom el. 
- Rendben! - egyezett bele nagy nehezen – Csak légy óvatos, oké? Nagyon óvatos. Ha pedig bármi baj van, egyből értesíts! 
- Igenis, apuci! - nevettem el magam, majd Lou óvó karjaiba bújtam. 
Hosszan tartó, kissé már-már kínos ölelkezésünknek a csengő hangja vetett véget. A kaputelefonba csak belekiáltottam egy „Megyek!”-et, és elbúcsúzva Lou-tól és az öcsémtől a kijárat felé vettem az irányt. Mikor kiértem a főbejáraton, kissé meglepődve, majd megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem Harry vár ma is a kocsija mellett, hanem egy ismeretlen öltönyös férfi.
- Miss Potter! - bólintott, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Köszönöm. - mosolyogva ültem be a kocsiba, ahol egyből úrrá lett rajtam a pánik. Kezeimet tördelve bámultam ki az ablakon, és próbáltam összeállítani a fejemben egy jó tervet, de nem ment. Nem jutott eszembe semmi kézen fekvő dolog, éppen úgy, ahogy az elmúlt pár napban sem. Mély levegőket véve arra jutottam végül, hogy lesz, ami lesz alapon belevágok a dolgok közepébe, és hagyom, hogy sodorjon magával az ár. Óvatos leszek, de nem fogom előre eltervezni a lépéseimet. 
Hosszas gondolkodásomból kizökkentett az a tudat, hogy az autó lassítani kezd egy kovácsolt vas kerítés előtt, ami lassan kitárta szárnyait előttünk. Alig tízzel gurultunk előre a térkövezett feljárón, és a sofőr leparkolt a több tucat luxusjármű mellé, amik már az udvaron álltak. 
- Parancsoljon! - nyújtotta kezét felém egy öltönyös, jó vágású srác, aki kinyitotta nekem az autó ajtaját, majd a nagy faajtós bejárat felé tessékelt. 
- Köszönöm! - bólintottam neki, és hevesen dobogó szívvel lépkedtem fel a lépcsőn, be az ajtón, egyenesen a hatalmas nagy, márványköves hallba, ahol már rengeteg ember járkált, beszélgetett, és italozott. Mindenfelé felszolgálók futkostak, akik közül egy az orrom alá tolt egy pezsgőspoharakkal teli tálcát. Mosolyogva biccentettem neki, és köszöntem meg az italt, amibe egyből nagyot kortyoltam, kicsit megnyugtatva vele az idegeimet.
- Lexa, drágám! - hallottam meg a hátam mögül az ismerős hangot – Végre, megérkezett. Jöjjön csak beljebb! 
- Jó napot! - köszöntöttem a már szokásossá vált műmosolyommal a felém közeledő Benjamin-t. 
- Jöjjön, jöjjön! - kezét a derekamra helyezte, és még beljebb tolt maga mellett – Van magácska számára egy meglepetésem. 
- Igen? - néztem rá ijedten, mikor kinyitott nekem egy közeli ajtót, és maga lé engedett. A dolgozószobája lehetett. A helység közepén egy csodásan lakkozott fűzfa asztal állt, körülötte hasonló színű, piros bársonnyal fedett székekkel, bőr kanapéval és fotelekkel az ablak előtt.
- Igen! - bólintott kezeit összekulcsolva a mellkasa előtt, így mérve végig engem.
- Nagyon szép a háza. - szólaltam meg kiszáradt szájjal, reménykedve abban, hogy nem jött rá, ki vagyok valójában. 
- Nem csodálatosabb, mint magácska. - nézett rajtam végig újra – Elbűvölő, mint mindig. 
- Köszönöm.
- Ezért is szeretném, ha ezt elfogadná tőlem, és viselné. - lépett az asztalhoz, és elővett a fiókjából egy lapos, bársonydobozt. Mikor kinyitotta azt, majdnem elállt a lélegzetem. - Tegnap leltem rá erre a csodára, és egyből magácska jutott eszembe róla. Hiszen ugyan olyan ritka és különleges szépség, mint ön. 
- Ezt nem fogadhatom el! - tiltakoztam egyből, és léptem egyet hátra. 
- Ragaszkodom hozzá.
- Benjamin! - nevettem zavartan – Ez egy kész vagyon lehetett. Nem fogadhatom el. Csak az egyik pincérnője vagyok, egy alkalmazottja. 
- Lexa! Drágám, maga a legjobb alkalmazottam. Remekül dolgozik, és én ezt értékelni szoktam. - magyarázta.
- De hiszen csak nemrég kezdtem... - mosolyogtam zavartan. 
- Fogadja el, kérem! - lépett közelebb felém, kezében az ékszerrel – Különben ezt a szépséget el kell zárnom valamelyik széfem mélyére, ugyanis senki sem alkalmas arra, hogy viselje. Magát kivéve persze. 
- Nem is tudom... - kezdtem zavartan, de ekkor már mögém lépett, és a nyakam köré rakta a méregdrága, csillogó gyémántnyakláncot.
- Ahogy sejtettem. - hajolt közelebb a fülemhez – Magán még szebben tündököl. De természetesen az ön szépsége mellett eltörpül a nyakék csillogása.
- Köszönöm. - nevettem zavartan, és felé fordultam. Olyan közel álltunk egymáshoz, mint még soha. Félve, a torkomban dübörgő szívvel néztem a szemébe, ő pedig még csak nem is pislogott. Whisky és parfüm illata keveredett bele a levegőbe, ami miatt csak óvatosan vettem a levegőt. Most meg fog csókolni? Nem csókolhat meg! Pedig nagyon úgy tűnik, hogy azt akarta, ugyanis egyszer a szemembe, egyszer pedig a számra nézett, és alig észrevehető módon nyalta meg a száját. 
- Öhm... - jöttem zavarba, és elfordítottam a fejemet. A szoba falán lógó tükör elé álltam, és megcsodáltam benne a láncot. Csak, hogy eltereljem a figyelmet arról, hogy majdnem megcsókolt. - Gyönyörű, de nem igazán fogadhatnám ezt el. Nem akarom, hogy azt higgye rólam, hogy én egy olyan fajta lány vagyok, akinek csak az ajándékok, és a pénz számít. 
- Ez eszemben sem jutott, Lexa! Ne érezze kellemetlenül magát. Tudja mit? Jöjjön, és igyunk valamit. Nézzen körül a hallban, nekem egy kicsit magára kell hagynom önt, de esküszöm, hogy csak pár perc lesz. Csak köszöntöm az újonnan érkezőket, és máris az öné vagyok. - csókolta meg a kezemet, és kinyitotta nekem az iroda ajtaját – Nem hagyom egyedül magácskát, ugyanis a végén még valamelyik vén kujon lecsapja a kezemről. - kacsintott még rám utoljára, és egyedül hagyott az idősödő üzletembernek kinéző alakok közt, akiknek egy-egy fiatalos cicababa díszelgett az oldalán. Jobban körülnézve vettem csak észre, hogy több tekintetet is magamra vonzottam. Gondolom a nyaklánc keltett ekkora feltűnést, és az, hogy nemrég léptem ki egy szobából Benjamin Styles oldalán. 
Tettem pár tétova lépést előre, és a már üres pezsgős poharamat letettem az egyik pincér tálcájára, majd vettem egy telit.
- Ohhh... - szólaltam meg ijedten, mikor valakit telibe borítottam az irányváltásomat követően – Bocsánat! Annyira sajnálom.
- Semmi...baj. - jött a szinte dadogó válasz az előttem álló sráctól, akit nagyon is jól ismertem – Szia! 
- Harry? - néztem fel a magas, barna, göndör hajú fiú smaragd íriszeibe, és a vér is megfagyott bennem attól a tekintettől, amivel meredt rám.